A RÉG-HALOTTAK PUSZTÁJÁN

Napverte pusztán, lila ég alatt

Lángol a vörhenyes homok.

Egy óriás, tüzes kemence

A puszta. És én loholok.

És én loholok, loholok.

Forró haragját egyre ontja rám

Piros, dagadt arccal a nap.

Perzselt lábam agyamig lüktet,

Megállnék. »Siess. Nem szabad,

Siess. Nem szabad, nem szabad.«

Ez a puszta: a rég-halottaké

S készek a hűs ravatalok.

Jaj annak, jaj, aki megtudja,

Hogy halott. Hogy már rég halott.

Hogy már rég halott, rég halott.