A’ régi Aranykorrúl.

A’ mit aranykornak hallottál festeni Miskám!

verskoholóinktúl, kik az új erkölcsre morogván,

mint a’ zsëmbës anyák, csak az ót ösmérik aranynak,

gyermëküdők voltak, mëllyekbűl végre kilépnünk

këll vala; szinte mikínt annyának dajka kezébűl

a’ nevedék fëljut lassankint férjfikorára.

Még mikor a’ népek kicsinyebb ágakra felosztva

sátor alatt laktak, másmás legelőre vezetvén

nyájaikot, ‘s kormánnya szërint ëggy törzsökatyának

ëgymás’ karjaiban mint jámbor pásztorok élvén,

boldog ugyan, de nem állhatatos volt gyermëki sorsok.

A’ kiesebb ég volt ‘s ëggy szűk környéke tekénknek,

a’ mi egész eszëkët gyakor értekëzésre ragadta;

‘s minthogy az illy gyönyörű épűletët embëri elménk

mestëri kéz nélkűl nem gondolhattya terëmni,

ëgy köz atyát kezdëtt mënnyben sajdítani szívëk,

a’ ki mikínt hajdan sok részeit e’ nagy egésznek

ëgybe köté, úgy állhatatos forgásra segíti.

Majd azutánn a’ mik nyomozó szëmeikbe leginkább

tüntenek, ëggyënkint kezdék tapogatni eszëkkel,

öseikët kérdvén: mi nevek? hova lësznek üdőnkint?

vagy mi lakik bennëk? kik az égi atyára mutatván,

a fëladott jelenésnek okát mindënnapi tárgytúl

kölcsönözött és szívreható képekbe takarták.

Így valamint most hajnal előtt a’ fellegës éjnek

barna homállyában mind öszvezavarva feküsznek

a’ hëgyek és völgyek, vizek a’ szárazzal, az égnek

bóttyai a’ földdel; ‘s csak az ëggy szellőnek üvítő

lelke lebëg fodor ormozatinn a’ szőke haboknak.

Mëghasad a’ hajnal, ‘s választani kezdi az égnek

könnyebb fellegeit földünk’ tetejére lehulló

ködgyeitűl. A’ gőzök alól két részre vonódnak

hosszai a’ fövenyës partnak, ‘s a’ szürke folyóktúl

a’ zöld öltözetű szárazt különözni segítik.

Szëmbe tünik, ködfátyolibúl mosolyogva kilépvén,

a’ növötényország, ‘s bőven mëgrakva virággal,

gyënge jegyesske gyanánt, a’ napnak várja kelését.

Érkëzik ez, ‘s a’ vízi világ örvendve ocsódik,

zëngenek a’ madarak, fëlsërken az állati nemzet,

él az egész környék, álmábúl ébred az embër,

‘s lakjait elhagyván, termő mezejére kiballag.

Úgy gyönyörű képzése szërínt a’ régi atyáknak,

hajdani méllyeibűl a’ tágas üregre kiterjedtt

barna sëtétségnek, hol az ég a’ földi szërëkkel

öszvezavarva feküdt, a’ mënnyei elme teremtvén

mindënëkët, munkája előtt ëggy hajnali súgárt

alkota, mëlly fénnyét az egész mélységre kiöntse.

Majd azutánn a’ fellegëkët szárnyokra bocsátván,

‘s a’ nehezebb ködököt harmatcsöppekre leszűrvén,

kristály boltozatit szétterjesztëtte az égnek.

A’ hëgyekët mint oszlopokot koszorúkba csatolta,

‘s a’ születő földet tartandó lábra emelvén,

zöld növötényëkkel kiesen mëgrakta vidékit.

Partot adott, hogy habjaikot korlátba rekesszék,

a’ vizek’ árjainak; kalaúzúl holdat az éjnek;

tűzköget a’ napnak; törvényt a’ szárnyas üdőknek.

Számtalan állatokot szërzëtt a’ puszta vizekben,

tollas nemzetëkët levëgőnkben, barmot az erdők’

búgjaiban, ‘s koronája gyanánt e’ drága remëknek,

önnön képe szërint porbúl nëmzëtte az embërt.

Szinte azon képzése szërínt a’ pásztori kornak,

a’ homorú egekët bérczëkre feszíti naponkint

‘s e’ nagy sátor alatt lakván a’ mënnyei gazda,

kincsës tárjaibúl bőven taplállya cselédgyét.

Gyënge palántáit harmat gyöngyökkel itattya;

kedvesen illatozó daliákba ruházza virágit;

a’ lebëgő nyirkot fellegtömlőkbe szorítván,

páracsatornákot von az égënn, ‘s hűven elosztya

szomjadozó földünknek egész tetejére az essőt.

A’ gyors villanatok, valamint a’ fürge szeleknek

szózati, mint követëk, sebesen viszik úri szavának

végezetit, mëllyekre sëtét földünköt az égnek

csillagi szunnyasztó ragyogással kezdik apolni;

útnak ered holdunk; lövi súgárfénnyeit a’ nap;

‘s mindën ëgyéb állat kiszabott tisztyére ocsódik.

Sokszor ezën tüzekët, ha talán mëgfogynak üdőnkint,

végbeszakadtt munkájok utánn nyugovásra ereszti,

vagy ha kemény szavait hallyák, mikor ő maga dörgő

fellegëkënn közelít, önnkint szugaikba vonódnak.

Eggy komor országnak zavaros méllyébe rekesztve

alszanak a’ még nem születëtt napok, embërëk, éjek,

‘s a’ mi ëgyéb életre jövend, ‘s a’ mënnyei ősnek

végezetét várják, mëlly őköt fényre idézze.

Kellemetës kertben mulatoznak az embëri lelkëk

testi halálok utan; váltig töltöznek örömmel,

állhatatos kedvét érëzvén a’ köz atyának,

‘s bús maradékaikot, kik gyakran esëngnek utánnok,

szótalan álmokban jobb sorsra ügyelni taníttyák.

Barmaikot, mint néma ugyan de nëmëkre tekíntve

szomszéd társaikot, këgyes embërséggel előzvén

régi világunknak mindënkép jámbor atyái,

a’ szilajabb sorsbúl frígyës legelésre vezették.

Sőt mivel a’ növötény szërëkët bimbózni koronkint,

gazdasegéd nélkűl levelekre, virágra fakadni,

telni gyümölcsökkel ‘s helyeikben mozgani látták,

gondviselő lelkët gondoltak mindën egészben

lakni, ki ágazatit növötény életre segítse.

‘S végre, ha tán különösb jelenésëkët értek az égënn

vagy szűk földgyeikënn, ezëkët szüleménnyivel ëggyütt

elmecsirájoknak képes mondákba szorítván,

mint hagyományt a’ sërkedëző onokákra mesélték.

Éjszaki részeiben földünknek, hajdani sorsát

majdnem azonképen kezdëtte az embëri nemzet;

csak hogy az ég komorabb lévén, ‘s a’ puszta vidékëk

vagy roppant havasok, mëllyekbűl messze lövődtek

a’ tüzes érczessők, szomorú jelenésëkët adván,

gyermëkeszét sok rëttenetës képzésre ragadták.

A’ fő lelkët ugyan könnyen kitanúlta teremtëtt,

állatinak nagy egészbe csatoltt sokféle sorábúl

itt is az embëri szív, ‘s jóvoltú rëndre töreksző

czéllyait érëzvén, irgalmas atyának itélte.

Ámde viszont sokasága miatt a’ zordon esetnek,

több gonosz ágazatú lelkët vélt lakni tekénkënn,

kik vak irígységbűl, ha lëhet, marczongva ledúllyák,

a’ mit az embërnek jó gondviselője fëlépít.

Sőt mivel a’ puszták a’ mostoha télnek epesztő

terhe alatt nyögvén, eledelt nem nyújtanak annyit,

hogy barom és embër mëgelégëdhetne belőle;

számtalanabb példái utánn a’ húsra esëngő

állati rablóknak, végtére az embëri szív is,

a’ halakonn kezdvén, vad mészárlásra vetődött.

Illy szomorú viadalmak alatt mosolyogva tenyészëtt

még is az ëggyesség a’ barlangokra fëlosztott

éjszaki népeknél. Eggy jámbor törzsökatyának

útmutatása szërínt a’ csalfa vizeknek eredtek

gúzsoltt csónokokonn, vagy az erdei vadra rohantak

e’ születëtt vívók fëlfegyverkëzve nyilakkal,

‘s a’ keresëtt prédát pör nélkűl vígan elélték.

Eggyütt töltögeték az unalmas téli homálynak

számtalan óráit, szörnyű képekbe ruházván,

‘s gyermëkeikre böcsös hagyománykint általeresztvén,

a’ miket éltëkben láttak, vagy az ősi regékbűl,

jóval ëgyűltt balságok iránt bámúlva tanúltak;

‘s minthogy elalkonyodott eleiknek képeit ollykor

kellemës álmokban, mint hajdan, mozgani látták,

holtok utánn ők is jobb sorsra sóvárgani kezdtek.

Így vezeté sok tárgyak iránt a’ gyermëkës elmét

a’ rebëgő képzés árnyékihoz a’ nagy igaznak,

mëllyet az ész, ha erőre jutand, nyomozásai által

fellegrejtëkibűl ragyogó uraságra emellyën.

Boldogok a’ gyermekkornak víg napjai, Miskám!

Még az imént születëtt fű is mosolyogva tenyészik;

játszanak a’ nevedék ollók ‘s gondatlan örömmel

kezdi az életnek pállyáját futni az embër.

Szívepedés nélkűl töltötte az ősi világ is

régi aranykorait; kevesebb szükségëkët ösmert;

fáradozás nélkűl bűven szëdhette gyümölcsit

a’ këgyesebb földnek, bőven szelhette aszályra

éjszaki honnyának vadait vagy vízi lakóit;

és ha talán a’ gyermëkatyák pörlésre fakadtak,

ëggy rövid ősi tanács az egész tüzet az nap eloltá.

A’ veszëdelmes enyím nem vont a’ gyënge tiédre

kardot; az álnokság nem ütött a’ büszke negéddel

frígyët az embërség ellen; nem fűzte igákra

társait a’ bajnok; nem gyilkolt a’ vad erőszak.

Ámde az ártatlan boldogságoknak enyelgő

képei nem voltak maradandó czéllya nëmünknek.

Nőni komor veszëdelmek alatt, ágakra tenyészni

këll vala, kellemetës bimbókra, virágra fakadni,

‘s drága gyümölcseivel diadalmaskodni az észnek.

Mint ëggy sërkedëző ifiú, elhagyta üdővel

őseinek bátor nyomait, ‘s természetanyánknak

szűk adománnyaihoz nem bízván, mestërerővel

új javakot kezdëtt feszëgetni az embëri nemzet.

Mert a’ törzsökatyák látván szaporodni naponkint

nemzeti ágaikot, valamint szűkűlni viszontag

a’ legelő helyekët, ‘s pörököt támadni miattok;

kénytelenëk voltak tágas telekëkre vonódni,

birtokit a’ szomszéd népnek kijegyezni határral,

földművelő ércczel termékëny kertëkët ásni,

‘s új birodalmok iránt ëgymás köztt frígyëkët ütni.

Erre hamar fëlemelte fejét a’ kancsal irígység,

fente törét a’ hëgyke harag, félelmes igákot

fútt a’ sárga negéd, tőrt font a’ furcsa ravaszság.

Így kezdték eleink ösmerni az addig erőtlen

rossznak rëttenetës mérgét, elhagyni az önnkint

termő Édënëkët, ‘s telekës tájakra szakadván,

a’ kënyeret vad csipke közűl izzadva kivájni.