A’ régi classicus auctorokhoz.

Hajdani Classicusok! görög elmefutásnak egyelgő

dajkáji, messze bújjatok

kellemetes súgári elől a’ mostani észnek,

melly déli fénnyel mérkezik.

Gyáva regék, vak vélekedés, embertelen álmok,

a’ mit korunkra hagytatok

mint tudományt; alacsony fortélyok, barmos erőszak,

goromba gőgök, vad dagály,

a’ miket erkölcsnek hirdettetek. A’ haza néktek

a’ népnek ádáz allya volt,

hasznotok a’ köz jó. Csak üdőtlen fénnyeket űzték,

csak pártyaiknak czéllyait

bajnokitok, mikor ingadozó kormánnyaik ellen

polgári harczot víttanak,

vagy dühös ostrommal jövevény környékre rohantak,

hogy lánczra fűzzék népeit.

Rettenetes szörnyet volt országlástok. Igázni

fő czéllya; hóhérpallosok,

kémseregek, méreg, szerszámai; csalfa hitével

nyilván pecsételtt fríggyeit

kénnye szerínt megtörni, csalárd alakokba takarni

pirúlhatatlan homlokát,

a’ zavaros vízben prédát horgázni, szokottabb

fortéllya; ‘s a’ legundokabb

vétket büntelenűl hivatalnak tenni, ha czéllya

kívánta, legfőbb jussa volt.

Mostani majmaitok hirdessék fínom aranynak,

ha tetszik, a’ mi tőletek

származik! én szavokot viszhangnak lenni találom,

melly kőszugokban nagyra nőtt.

Nyelveteket szeretem! Viszegő füleinkbe görögvén

szép pelypegése, szívre hat.

Ámde tudom, hogy mézze alatt e’ czifra beszédnek

otromba mérgek fekszenek.

Mennyei Emberség! óh drága gyümölcse az észnek!

maradgy te köztünk szüntelen.

A’ koronás Urakot te teszed szorgalmas Atyáknak,

kik népeiknek jussait,

mint magokét szeretik. Te nevelsz a’ büszke vitézben

mértékre késztő érzeményt,

hogy viadalmaiban megkímélgesse szelíden

még a’ vad ellenséget is.

Általad országol rajtunk a’ józan Igazság,

melly a’ kicsinynek birtokit

a’ ragadásoktúl védelmezi. Általad élnek

békében ollyas nemzetek,

mellyeket erkölcsök, nyelv, hit, polgári szokások

külön csatákra osztanak.

Általad ápollyák örökös szolgáikat úri

kegyelmeikkel Naggyaink.

Általad izzadozik, szánt, vet, fegyverkezik, él, hal

kedvelt uráért a’ szegény.