A régi dalokból

Nem a hiú világ a boldog,

a fény, a pompa csak lepel,

hogy abba régi, ősi rongyát,

koldus-nyomorát rejtse el.

A szenvedők szerelme boldog,

ha kéz a lázas kézhez ér,

s két száműzött egymásra dőlve

szerelmet ad szerelemér’.

Mint szélben a futó katáng,

bolyongtam árván, téveteg.

És akkor mondta meg nekem:

ne sírjak, mert szeret, szeret!

A rengetegbe törteték,

s belé zokogtam a neved,

ujjongva zúgtak fák, galyak:

ne sírj szegény, szeret, szeret!

És átkaroltam a mezőt,

hullajtva forró könnyeket,

s szóltam: kövek, kemény kövek,

tudjátok-e, szeret, szeret!

Lázas szivemre ölelém

a reszkető természetet,

s azt súgta fű, fa, föld, virág:

ne sírj, ne sírj, szeret, szeret!

Minden nap egy-egy édes álom

nyom nélkül elhal, elenyész,

E röpke élet más se nékünk,

mint egy örök, nagy temetés.

Ábrándjainknak lombja hullong,

és lassudan mind sírba tér.

Míg, mint kopár fa áll szivünk, és

befújja ágait a dér...