A reményhez.

Ha idő az örökséggel

Irtózva ölelkezik.

Ha a halál az élettel

Végső harczot küzködik:

Minden az embert elhagyja

A sötét sir szélénél,

Sorsának prédául adja

Tünő élte végénél:

Remény! te vagy biztatója

Fáradt, bágyadt szivének,

Te magad vagy fentartója

Már mulandó létének.

Benned bizik s kebelében

Enyhülést, javulást vall,

Hív követője ölében

Elalszik - és békén hal.

Ha szilaj kinok szaggatják

Vérbe borult szivemet,

Minden örömtől megfosztják

Szerencsétlen éltemet;

Ha szerencse fut előlem,

Utamba’ keresztüljár,

A sors mérget itat velem,

Boldog óra rám nem vár:

Akkor te, kegyes Reménység!

Sugárzol bús keblembe,

És az elvesztett békesség

Visszafordul szivembe.

Hive maradsz az embernek

Bármely nehéz sorsa lőn,

Kisérője életének

S barátnéja e földön.

A szenvedő könnyeinek

Forrását elszáritod,

S a kétség vad seregének

Ostromát elforditod.

Édes-gondos szorgalommal

Ápolgatod az embert,

Kit a végzet vaskarjával,

Bár méltatlan, alá vert;

Mert elhagyva a világtul

Azt a reményt találja,

Hogy könnyeit a siron tul

Egy jó angyal számlálja.

És az ember bölcsöjétől,

Mig a sír őt elzárja,

Tőled, első kedvesétől,

Legszebb örömét várja;

S karjaidban mosolyogja

A sors forgó játékát,

Édesdeden általfogja

Boldogsága árnyékát.

Te vagy a sziv békessége,

Védje a megsértettnek,

S tartandó uti költsége

E zarándok életnek.