A REMÉNYHEZ

Földiekkel játszó

Égi tünemény,

Istenségnek látszó

Csalfa, vak remény,

Kit teremt magának

A boldogtalan,

S mint védangyalának

Bókol untalan.

Sima száddal mit kecsegtetsz?

Mért nevetsz felém?

Kétes kedvet mért csepegtetsz

Még most is belém?

Csak maradj magadnak,

Biztatóm valál,

Hittem szép szavadnak,

Mégis megcsalál.

Bronzom sok év edzé,

S karom, a kitárt,

Boldogulva pedzé

A nagy érc-gitárt.

Hozzám búval, nyerssel,

Sorsom nem nyula,

Csak nagynéha verssel

Szávay Gyula.

S néha meg-megkoszorúzott

Koszorús “kör”-öm,

De rám más bú nem borúzott,

Nem ért más üröm,

Egy híját esmértem

Örömimnek még,

Csínos parkot kértem,

S megadá az ég.

Álltam én a kertben,

S megfrissüle az,

Bajszát itt pederte

Siheder-Tavasz,

Dúdolva bokázott

A pázsiton át,

Akác-szirmot rázott

S gyenge orgonát.

Álmodozva esti párok

Lépegettek itt,

Bókot s más kedves virágot

Tépegettek itt.

Fenn a holdba Dávid,

Lenn meg jómagam

Citeráztunk váltig

Nékik boldogan.

Ám e kor, e fáin,

Hol van már ma nap?

Kis orgonafáim

Elszáradtanak,

A kisenyvedt parkon

Kókadt lomb konyul,

Citerázó markom

Ökölbe szorul.

Hull a gyenge pázsitokra

Szemét vegyesen,

Egy-egy rendőr ásitozva

Köpköd hegyesen,

Álmaim a rózsák

S lenge nárciszok,

S itt a gyér fű: strózsák,

Ott hál sár s piszok.

Földiekkel játszó

Csalfa, szép remény:

Örökösnek látszó

E sors! - látom én.

Parkot sohse rendez

Már az én “kör”-öm,

S a szivemre ment ez,

Tovább nem türöm.

Van most egy szatíra-verseny,

Mit “kör”-öm csinál,

Megírom rá én is versem,

S reményt ez kinál.

Művem téma-terve

Szép “kör”-öm leszen.

Jó tárgy! A díj nyerve!

S parkom rendezem.