A REMETE

Egy őszült remetét a Tihany oldalán

Ismértem. Sivatag sziklaüregben élt.

Már két századokat hordoza vállain,

S mellén lengedezett hosszu, fejér szakál.

Gyakran bölcs szavait hallani elmenék

Barlangjába, vidám gyermekidőm alatt.

Sok történeteket hordogatott elő

A bölcs ősz az idők régi homályiból.

Egy szép alkonyaton melleje ültetett,

Ősz pillái alól könnye kicsordula,

S így kezdé szavait: Látod amott, fiam,

Amint a Balaton habja locsogva küzd

A bérc öbleiben, s rengeteges vadon

Zöld pártája körülfűzte az ormokat?

Ott hajdan ragyogó tornyok, erős falak

Állottak sudaras sorjegenyék között.

S ím, ott egy feketült klastrom, az ó világ

Buzgósága dicső temploma s szent helye.

Sok távollakozók s messze szarándokok

Csókolták küszöbét s szentjei zsámolyát,

S a himnuszba vegyült orgona hangjai

Buzgón ömledezék a hegyeket körül.

Hány szív harcola szent boltja homályiban,

Míg eltépte magát ösztöne láncain,

S lángérzése szelíd buslakodásra vált!

Hány szép hervada ott élete hajnalán,

Mint egy gyenge virág a havasok között,

Melly látatlan alak díszeivel kivész!

Ott lankadt, epedett Váradi Lóri is

Érző lelke tüzes gerjedezésiben.

Nem fojthatta meg azt a feledő idő,

Sem más isteni kéz mennyei balzsama.

Legszebb szűz vala ő Hunnia térein.

Sok fényes lovagok néztek ohajtva rá:

Sok nagy gazdagokat Lórika megvetett,

Mert szívét szeretett Sándora bírta már,

S oldhatlan kötelek közt vele egyesült.

Sándor régi nemes faj, de szegény vala;

Mellyért Lóri kemény atyja csikarva dúlt,

S e klastromba dugá a szerető leányt.

Kábultan maradott Lóri sokáig itt,

S mint egy álmodozó csendesen elmerült.

Míglen végre beteg szíve felébrede,

S a kétségbeesés tőreivel vivott.

Oh kedves, kit az én lelkem epedve várt

Minden perceneten, s érted imádkozott!

Oh ifjú, kit az én szívem ezer közül

Választott! de az ég szívemet eltöré!

Eljöttél, hogy ezen néma falak között

Esdeklő szeretőd könnyeiben feredj?

Eljöttél, hogy alélt lelkem előtt kinyisd

Elvesztett örömünk hajdani édenét?

S hogy még egyszer örömkönnybe borult szemét

Lóridnak karodon zárja be a Halál?

Nincs szóm, nincsen erőm! végy kebeledbe, végy!

S olvasd e halovány orca vonásain,

Olvasd e szomorún béapadott szemen,

Mint szenvedt nyomorult életem ekkorig.

Bujdostam hegyeken, völgyeken és habon,

Míg felleltelek, oh angyalom, édesem!

Im álttörte acélzáraidat karom.

Jer most, merre karom s a szerelem vezet.

Jer, menjünk oda, hol senki nem ismer, és

Egy csendes kalyibánk, egy nyoszolyánk leszen.

Menjünk! int az idő; oh ne habozz! kövess!

Menjünk, nyújtsd karodat! légy vezetőm! megyek

A bús Kaukazuson s tengerek árjain

Lángnak, habnak, ezer fegyverek élinek.

Isten véletek itt, oh szomorú falak,

Itt hagylak! szeretőm karjain elmegyek!

Menjünk a szerelem szárnyain... Oh, de mit,

Mit hallok? elalél lelkem. - Egek, mi ez?

Halld, a lármaharang! nézd! közelítenek

A fáklyák. Ti kemény istenek! - el vagyunk

Árultatva tehát? - Oh, te csalárd öröm!

Eltűnsz, el, valamint egy buborék tehát?

Már hát nem lehetek, kedvesem, a tiéd

E földön! de tiéd lészek az égbe’ majd!

Oh, kedves szeretőm! hogyha szeretsz, ne hagyj

E mélységbe’! ne hagyj! ölj meg ezen helyen;

Ölj meg, hogy kezeden fogyjon el életem.

Hah jőnek Szeretőm, hív szeretőm, ne hagyj!

Csókolj meg, s vasadat döfd ide, oh, ne szánj!

Döfj, ím itt kebelem. Én örömest halok.

Add meg nékem ezen leggyönyörűbb halált!

Ekkor Sándor előrántja hegyes vasát,

S a vállára borult szűz kebelébe döf.

Elsóhajtva repűl bánatos élete,

S egy bágyadt Köszönöm! volt lebegő szava.

Hah, menj, menj, te nemes lélek! ez a világ

Nem méltó tereád, menj, követőd leszek.

Hah, már látlak! az ég fényözönén lebegsz,

Intesz, hívsz, mosolyogsz, karjaidat nyitod.

Ó kedves szeretőm, Lóri, te hívsz: megyek.

Ekkor Lóri hideg karja közé borult.

Csókokkal befedé kedvese tagjait,

S mélyen mártja sebes szíve alá vasát,

S forrón öszvevegyült vérök eláradott.

Ott egy nyárfa alatt lett temetőhelyök.

Egy szép gerlicepár jött ki porokból, és

E csendes ligetek sátoriban leszállt.

Gyakran látni setét éjjeleken fejér

Fátyolban lebegő lelköket e helyen:

Gyakran hallani itt lassu melódiát

Éjjel, mint valamely gyenge furulyaszó

Messzünnen kihaló gerlicehangjait.