Ó a rémséges őszi éjszakák

Ó a rémséges őszi éjszakák!

Mikor fagyosan fojt a sűrü köd,

s távol boszorkányégetők gyanánt

kuksolnak a vén gesztenyesütők.

Ó temetős, magányos őszi éjek!

A fázó lélek önmagába réved,

s a lámpa kétes, kancsal lángja bolyg,

mint őszutói, sápadt, lomha hold.

Minden helyütt csak éj, kisértetek,

örök homály, nem ismert, szörnyü tenger,

miben az ember sírva hentereg

vérző szemekkel, megkötött kezekkel.

Ó elhagyottság, őrjítő magány!

Árnyékcsaták a szoba vén falán,

megvert remények rongyos serege,

titokzatos, síró halálzene.

Ó átkok átka, pokoli zavar,

szerelmesek halódó sóhaja.

Ó szörnyű perc, mikor egymásba mar

az ember és az éjszaka.