A RÉMÜLET IMÁJA

Óh, rémült kiáltás: »jaj-jaj-jaj«,

Kivel gyakorta riasztom föl

Magam s ördöngős éjeimet,

Be Istennek tetsző lehetsz te.

Nincs szebb ima a rémületnél

S a hörgésből szabadult jajnál

S nincs az életben hivőbb szózat,

Mint a szörnyedtség vad szózata.

Csóktól, pestistől, tűztől, víztől

Vacognak kis, bomlott álmaim,

Szégyenülés, halál és árnyak,

Írott mesékbe befonódás,

Volt ébrenlét őrült ekhói,

Tébolyodott kisértetecskék

Szorítják össze a szivemet

S riasztanak föl-föl: »jaj-jaj-jaj«.

»Jaj-jaj-jaj«: csakugyan az voltam,

Milyen tovább lenni nem merek,

Milyen lenni tovább nem tudnék

S nincs a Földön osztó igazság,

Mely kimélhessen vagy sujthasson

S nincs élet, mely több rettenetet,

Tehát több bocsátást adhasson,

Mint ez a vén, kiáltó Élet.

Síró kisded s ujjongó párzó,

Haldokló és bölcsességes száj,

Mind azt sikoltja, hogy »jaj-jaj-jaj«,

Mind a jajba küldi csókjait.

Mind azt kérdi álomban s ébren,

Friss nyoszolyán és rothadt szalmán

Az Istennek külömb trónjához:

Vajjon ez az Élet öröme?