A REPKÉNY.

A fényes vár halomba omlott.

S mely vállain tartá, az ormot

Borítja meddő porral, kővel...

Még ami él, még ami zöldel.

Lehúllt párkányt s ivet belepvén,

Virágtalan virág, a repkény.

E bús vadon helyhez mi vonsza

S marasztal itt, rom kúszó lonca!?

A lantos éltét, lelkét hajdan

Itten fogyatta búban, dalban;

A dal báját másoknak osztván.

Magának bút vert zenge kobzán,

Bút, mely reményt, vigaszt nem ígért...

És annyi dal és annyi kínért

- Hogy vádlott élte ráutalna, -

Egy galy se lőn rólad jutalma!

Midőn a hős járt a csatákon:

A hű nő rá csüggedve várt honn,

Keblén kisded, - bús élte napja, -

Kit csak tud, még nem láta apja.

Hol a nő ült, várt, - s küzde bár, hitt.

A várerkélyt s vésett csodáit

Nem futottad be titkon éjjel,

Reményt hozván lombod szinével!

És fájt a szív, - de ím a völgyön

Porfelleg, kürtszó: ő jön, ő jön!

Forgója ott úszik fehéren

A futamás önvert szelében.

Ünnep van a szívben, a várban...

A hős fején, ki küzde bátran,

S állt míg a vész dühét kifúvá:

Nem fonódtál zöld koszorúvá!

Mig állt a vár, tornya- s falával

S vig életzaj harsogta által

A tág termet s ives tornácot...

S a téren ifju nép tornázott...

Mig a nap is több fényt lövellett,

S a földből nagy, s erős szülemlett...

Mig lenni szép volt, könnyü múlni:

El nem jövél, magasra nyúlni!

Most, hogy torony s fal dőlve hosszant,

Tört oszlopán a bolt beroppant,

S a zajgó tér, hol annyi szív vert,

Csendes, füves, minő a sírkert...

Nincs fényes nép vérttel, tollal! -

A föld más színt nyert, más hangot hall...

Most jősz ki, a csalóka fényen,

Hogy ágad a rom éke légyen!

El innen el, kúszó folyondár!

Ne szépítsd és újítsd, mi rom már!

Tört oldalán a rést ne fedd el...

Szép a vén hős, szörnyű sebekkel!

Fennállt, - s lőn sorsa: dőlni porba...

A kő, mit órjás munka horda

Alantról fennre, - íme fennrűl

Magától ismét visszagördűl.

Későn jösz a dicső napoknak!

A rád méltók régen halottak...

Annak, ki dallván, szenvedést vőn,

A hívnek, hősnek, későn, későn!

... Mégis fakadj...! hisz a te ágad

Nem a múló tavaszban támadt,

S nem vetkeztet meg a rideg tél...

Te a multban foganva lettél!

Fakadj, zöldelj, múltak virága!

Nekünk az emlék édes, drága...

És édes a nyugvók szivének,

Hogy díj s babér el nem veszének...

Zöldelj s borúlj reájok híven,

Hogy éljenek benned s a hírben

S a szívet még lenn is hevítsék

A szerelem, dal és dicsőség!