A repülő

A repülő,

aki ezer méter magasban

kóvályog fönn a nyári rónán,

nem oly boldog,

mint én,

ki lassan

ringok a versem ütemén

míg elkészül e költemény.

A kerten,

ahol leverten

sétáltam tegnap este,

már

a hajnal aranyosra festve

jár.

Ó reggel, áldott, tiszta reggel,

kiáltozom,

itt állsz csodálkozó szemekkel,

én asszonyom,

elém rakod a kávét és a mézet,

és nézed,

mily bőség,

bámulod a port, a harmat esőjét.

A tengerből jössz, a habok

hajnali álma ringatott,

tekinteted a messzeségbe leng el,

a tengeré most a szived,

kezed a tengertől hideg,

s a tested olyan, mint a nyári tenger.

Mondd, bűn-e ez:

ez a fehér és enyhe abrosz,

melyen szemem el-elkalandoz?

És bűn-e ez a

nyugalom,

kéken füstölgő

szivarom?

Bűn-e,

hogy mostan nem cikáz a villám,

Bűn-e,

hogy mostan már ezüst a villám?

Bűn-e,

hogy nem sikoltok

s egy percre boldog

vagyok?

Hogy most

csak álmodó szemed nézem szelíden,

és hallgatom fuldokló, árva szívem

zaját?