A rettenetes Éj-szaka

A barna felleg szárnyainn az Éj

A főldre borzasztó árnyékot hint:

A hóld tsillámló fényje bé-borúl:

Homályba süllyednek tsillagjaink.

A záporral terhes köd meg-szakad,

S özönbe fojtja a Természetet.

Nézzd! a gyilkos villám mint hembereg,

Mint tsattogtatja mennykövét alá

A zordon Ég! a pusztító tüzek

Hasítják a kősziklás bértzeket.

Az öldöklő villámok fényjinél

A halvány ortza rettegést mutat.

Fel-rémül ágyából a Babona,

S szentelt világgal űzi a halált.

Ím újra tsattan! és az ártatlan

Lelkét Kegyesse karján hörgi-ki -

Tovább, tovább kérlelhetetlen Ég!

Forgasd-fel a réműlt Természetet,

S szegezd rám élet-oltó nyíladat!

De jaj! meg-szűnt a gyilkos fergeteg,

A hóld ki-búvik a homály alól,

S a tsillagok halvány fényt hintenek,

Az Ég derűl; rémítő éjszaka!

Mert hólnap újra hajnalom hasad.