A rongy éneke a gránithoz

Születtünk. Te vulkáni lökésből

Emelkedtél lélek-hatalmasan.

Én csak úgy leszakadtam valahonnan.

Zsákfoltja, ingfoszlány, zászlócafat:

Olyan mindegy, - a rongy csak rongydarab.

Hurcolnak, vonszolnak mindenfele,

És dolmányokra varrnak paszomántnak:

Vagyok világdísz, - s magam szennyese:

Világhoz s dolmányokhoz mi közöm?

Húznám, húznám a békesség körét

Magam körül: én egyetlen köröm.

De hurcoltatom s varratom magam,

És nem mondok sem igent, sem nemet,

És sírva nézek gránit, tereád,

Ki a rád törő hangok ostromát

Mély férfi-visszhanggal visszavered.

És néha, mikor mély-magamba szállok,

Tudom: én vétkem is, hogy ronggyá lettem,

Bűneimmel a sorsnak segítettem.

De máskor fellázadok keserűn,

Végig az ősök végtelen során

A világ fundamentomáig látok,

Látom, a nemzés sötét mámorában

Vándorol a vér, s vele áldás, átok.

A végtelen sor végén Isten áll:

A zord ősnemző. Rendel és ragyog.

Fensége szörnyű, hozzáférhetetlen,

És hajlíthatatlan és érthetetlen,

Amit rólunk elvégzett: állni fog.

Neked nem érdemed, hogy gránit lettél,

És nekem nem vétkem, hogy rongy vagyok.