A RONGYOS ZSIDÓ

Gyermekkoromban, Domborúban,

ott élt szegény örökös búban:

a vén rongyos zsidó.

Szakálla ősz, a háta puklás.

Torkát megrángatá a csuklás;

a két szeme siró.

Sötét bugyor volt vézna vállán,

melynek zsinegje ősz szakállán

lecsüngött álmatag:

mikéntha megfojtották volna -

kísértetként járkált, dalolva

sötét, bús dalokat.

Egy furulyája is volt néki,

amolyan vékony, faluvégi,

szelíd zöld fűzfaág.

Szájába vette, furulyázott,

ha nap sütött, vagy ha megázott.

így vonszolta magát.

A gyermekek ujjal mutatták,

a piszkos ebek megugatták -

és így volt néki jó...

Csak jött és ment az ócska ronggyal,

mint egy elárvult, furcsa angyal,

a vén rongyos zsidó.

Én tisztelettel néztem rája,

bár zsíros volt öreg ruhája

s bár feje meghajolt:

elődöm volt sok ősz elődje;

egy rongycsomónak látták őt. De

szíve az égbe volt.

A háta megett könyek úsztak

és szívek, miket összezúztak,

nem várt rá semmi jó...

S akinek egy bús éjjelén

egy égi hang szólt: jöjj, te vén

zsidó! zsidó! zsidó!