A ROTHSCHILDÉK PALOTÁJA

Rossz fiákker, kerekes gálya,

Hol az embert hallgassra intik.

Párisban, Bécsben, télen mindig,

Ködben és este ragyogott föl

Rothschildék palotája.

Kocsisom mindig arra tévedt,

Mintha kocsisom a Sors volna

S rossz fiákkeren bandukolva

Láttam: pompa, tüzes fényesség,

Szőnyegek s drága képek.

Boldog kocsis: egy lovat üthet.

Be borzasztó tenger az utca,

Hol száz gálya száz útját futja.

Be nem egyforma az az isten,

Aki kerget bennünket.

Lekacagott a kocsis hozzám

S ciceroneként járt a szája:

»Ez a Rothschildék palotája.«

S én a hideg ülésre nyomtam

Lángoló, dühös orcám.

Ember-könnyek sós tengerében

Éreztem siklani a gályám,

Vetélt örömök bús dagályán.

Csak egy-két tornyos szikla-kastély

Ragyogott ránk kevélyen.

Örök este és örök gálya,

Csak ott, ott fenn egy-egy toronyban

Lobban öröm örömre, lobban

És mindenek fölött világlik

Rothschildék palotája.