A rózsák

Éjfél felé jár.

Künnt ordító szél szárnyán

kavarog a hó –

lent elterül – hullámzó takaró,

s a csörömpölő cégértáblák

átkozva szidják a cudar időt.

...Bennt a kicsi, hideg cellában

szomorú-arcú Mária kép előtt

imádkozik a páter.

A képkereten összefogózkodva

elhervadt rózsák koszorúja csügg le

– meg-meglibben a befütyülő széltől, –

s az Isten-anya jóságos szép arcát

idegen, túlvilági

bánatszínekkel fátyolozza át.

Csend. Imádkozik a barát:

– Jó kis fiú volt,

szeretett Téged!

Ne vedd el Tőlünk,

mert szép az élet!

Ragyogó szemmel

nézett a harcra

s mindig piros volt,

mosolygott az arca...

Most szomorú szegényke

most nem örül,

most hervadt és beteg,

mint a rózsák a szentképed körül –

de most is hiszi még,

hogy a Te szíved mindig könyörül.

Mert rózsa volt ő:

Isten ecsete volt festékbe mártva,

Ő végezte a színkeverést –

mert rózsa volt ő:

mámor-illatú, kacagóan édes,

remegő csókos, tavaszi és hamvas.

Most ő érette imádkozom én:

hallgass meg, hallgass!

Nézzél le szépen beteg kis fiadra

nagy szenvedését megkönnyezve lásd

s adjál a Te

szép földi rózsáidnak

tavaszt, meleget, hitet, gyógyulást!

Éjfél után van.

Künnt ordító szél szárnyán

kavarog a hó –

lent elterül – hullámzó takaró –

s a csörömpölő cégértáblák

átkozva szídják a cudar időt.

...Kicsi házikó patyolat kis ágyán

lázálmos-arcú, beteg kis fiú,

s fel-felijedve hallgatózik,

míg a szél odakünt

üvöltve, süvöltve, sikoltva fú,

Anyám vizet! – felnyöszörög

és szerteszét

tapasztja tágranyílt

két fekete szemét.

– Anyuska, jer ide!

Nézd, olyan régen nem zokogtam

s most sírni kell –

hát hadd sírjak neked!

Anyuka, tudod, hogy én meghalok?

és úgy félek, ha nem vagyok veled!

Úgy-úgy, csak simogass!

Ugye, hogy engem szeret a jó Isten,

amint Te is szeretsz –

pedig meg nem érdemlem,

mert rossz kis fiú voltam:

megbántottalak sokszor – nem akartam,

s most nagyon bánom, látod...

Ugye, hogy nem haragszol,

Ugye, hogy megbocsátod?

Múltkor a kamarából

– olyan merőn az arcom miért nézed?

Múltkor a kamarából

elvettem én egy ici-pici mézet,

pedig Te nem engedted azt nekem.

Ez volt azóta legnagyobbik gondom...

Most már meghalok, nem baj, ha elmondom.

Aztán a bokrétádból

kivettem titkon egy szép rózsaszálat,

hogy a gomblyukom ne legyen üres.

Tudod: oly szép volt, illatos, tüzes,

ragyogó színre festett –

Tudom, hogy aztán sokáig kerested.

Elvittem annak a szép, őszhajú

jóságos, szent papbácsinak,

akinél jobbat még sohase láttam,

ki mindennap megcsókolt,

s megsimogatott az iskolában.

Odaadtam neki:

Van egy gyönyörű Szűz Mária képe,

Karján kis Jézus – csudaszép dolog –

öleli anyját, boldog, mosolyog,

arca, mintha csak május-szél lehelné –

Odaadtam neki:

tegye a képe mellé.

Amikor láttam, a szívem úgy égett!

Ha meghalok, s nem látom többé,

csókold meg azt a képet!

...De nézd, Anyuska, hogy ver a szívem,

hogy riadoz, hogy verdes!

Nem, most már csendes,

alig üt lustán,

jaj – fáj – fáj –

Édes anyuskám, drága jó anyuskám!

De milyen furcsa vagy te!

Sohse éreztem,

hogy a karjaid ilyen puhán fognak

és szárnyad is van, mint az angyaloknak,

Hogy fénylik a kis lámpa!

Hogyan csapkod a lángja.

Nézd, olyan, mint a nap!

Ki az, akitől fénysugarat kap?

Repülök messze,

de milyen szép!

Virág... sok rózsa...

Szűz Mária...

Meghalok, csókolj, csókolj meg, anyuskám!

...Kicsi házikó patyolat kis ágyán

nyugodott arcú, sápadt kis fiú,

s zokogó anyja

reáborulva

nem hallja már, hogy odakünt a szél

üvöltve, süvöltve, zokogva fú.

Hajnalodik,

elül a hóvihar.

Bent a hideg, kicsi cellában

csonkig égetten pislákol a gyertya,

s a Mária kép előtt

imádkozik a páter:

– Jó kis fiú volt,

szeretett Téged,

Ne vedd el Tőlünk,

mert szép az élet.

Ragyogó szemmel nézett

a gyerek-harcra

s mindig piros volt,

mosolygott arca.

Most szomorú szegényke,

most nem örül, –

most hervadt és beteg,

mint a rózsák a szentképed körül.

Gyógyítsd meg szépen

s tedd őt boldoggá, ahogy akarod,

mert a rózsáknak élni kell – – –

Zokogva borul arcra a barát,

– és legyen meg a Te akaratod!

Reggel van –

felnéz – csend

barázdás, fakó arcát

a lecsurgó könnyek

simára mosták

és néz és felkiált – – –

A kép körül az első napsugárban

kacagó-fényű színpompában

élnek, virulnak, ragyognak a rózsák.