A RUBINSZÁRNYÚ CHERUBHOZ

Ó, Cherubin! te erős és te szép,

Fényes orcájú égi cherubin,

Ki jobbról ülsz az Úr trónján, rubin

Színű szárnyakkal, és az Úr kezét,

Mely az örök idők sötét és néma

Terhétől búsan elnehezül néha,

Gyönyörű vállaiddal emeled,

Hogy ne lankadjon az áldón kitárt kar

A forgó, zengő világok felett:

Szent Ifjuság!

Ölelj át még erősen engemet!

Ó, Cherubin! ki áldott tavaszon

Átgázolsz a lucskos földi gazon,

Sarkad nyomán a füvek friss csudája

Serked,

Kisér a szellők halk, buja dudája,

S a kertek

Zöld tengerén ha fürdesz, rózsaszín

Tajtékként száz foszló szirom remeg:

Szent Ifjuság!

Ó, csókolj még vidámmá engemet!

Ó, Cherubin! ki összehajló párok

Mögött megállsz lábujjhegyen,

És parancsolsz a röpke táncu percnek,

Hogy végtelen öröklétté legyen,

Ki a lázban izzó testeken végig

Bizsergeted szárnyad piros pihéit,

És fölröpíted a hetedik égig

Az összeölelt szeretőket:

Szent Ifjuság!

Engedd ölelnem még a szeretőmet!

Ó, Cherubin! általad gyúl ki

A bús tömegek szemén a harag,

S fenyegetőn ragyog a millió szem

S szebben, mint szuronyok hegyén a nap!

Te rubin szárnyad büszkén kifeszíted,

Mint dús jövendők bíbor zászlaját,

S harsány harci hurrává idvezíted

Egy intéssel a vérzők száz jaját,

Ó, szárnyas Diadal:

Szent Ifjuság!

Ó, hadd legyek még harcos fiatal!

Ó, Cherubin! ülök magamban, este,

Csüggedve, árván, betegen,

Ó, légy ma irgalom kegyes követje,

És szállj le hozzám a fénylő egen!

Hajolj vállamra, nézzed, amit írok,

Ölelj át, s vezesd a kezem,

Ó, bátorítsad a szivem, s ha sírok,

A könnyeimet rejtsd el kedvesen...

Fél-életem letűnt már, most mi lesz?

Csak újra bú, árvaság, kis tusák?

Ó, adj erőt a bús elégikusnak,

Himnuszos Ifjuság!