A SÁRKÁNY

Egy roppant sárkány, - de nem az

Mely a mesék honában költ,

Nem is az a másik, melyet

Szent-György vitéz hajdan megölt,

Hanem legújabb nemzedék -

Szárnyaira emelkedék,

Hogy elhagyná a földi port,

Melyet a szél szemébe hord.

Aránylag óriás feje

Kétségkivül lángész jele,

Míg a derék s azon alább

Mindegyre keskenyűl a láb,

Mint jólszabott táncmesteré,

Mint a betűk között a V.

Két nagy szeme, szemöldöke

Holló-korom-éj-fekete,

Szakáll, bajusz is van elég,

S az arca berzseny színben ég:

Szóval: így szemre-főre tetsző

Volna - de egy kissé ijesztő.

Még ifju benne minden íz,

Még szívos az élet-csiríz,

Mely összetartja tagjait,

Különnemű darabjait.

Mert nem szabad felejtenem,

Mennyi különböző elem,

Hányféle rész s mily gyülevész

Foltjaiból lett ő egész.

Ott szárnyal egy sok tollu kóta,

Röpülni most tanúl egy óda,

Néhány „Balatoni Levél”[12]

Melyek hasát kinozza szél;

A délibábról egy mese,

Az: „Árnyék és szerelmese,”

Egy dráma, egy irány-regény:

Az a pokol mély fenekén,

Ez játszik a hold kerekén;

Egy festett angyal, mely repül,

De nem hinnéd próba ne’kül;

Egy költői kor-vázolat:

Hernhuterek Árpád alatt;

Egy műtani, széptani cikk,

A farka végén egy „kritik”;

S mindezt bezárja:

„Változat a sphaerák dalára.”

Mondom tehát, azaz hogy írom:

Sárkány barátunk emelé

Minde csodákat fölfelé,

Halványabb vagy szürkébb papíron.

S már elhagyá a háztetőt,

Hol a nagylábu gólya költ,

Már a kémény torkába lát,

Lenézi a jegenyefát,

Le a varjút, ki oly henyén

Tollászkodik a jegenyén.

Sőt a torony, ez óriás,

E legnagyobb auctoritas,

Bezzeg mereszti négy szemét,

Alig titkolja szégyenét,

Nyújtózkodik is, de hiába!

Ha szárnya nincs, mit ér a lába!

Mi haszna, hogy ott ül magas

Tetején a kevély kakas!

Mi haszna, hogy berzenkedik!

A sárkány túlemelkedik,

Mint egy merész királyi sas.

És még tovább is szállana, -

Megtetszett néki a tanya,

„Hol a villám foganzik és

Bölcsődala a mennydörgés.”

Mindig felebb, mindig felebb,

A végtelenhez közelebb

Emeli őt ifjúi vágya,

„Hol a mindenséget belátja”:

Be a falut és a mezőt,

Hol a kender vetése zöld,

Egyéb minden sárgulni kezd,

Sűrű a boglya és kereszt,

S a tarka dolgos nép a réten

Oly apró, mint tyúkok szeméten.

Ezek felé

Nem röstelé

Kiáltni mostan egy nagyot:

„Rám nézzetek: én sas vagyok.”

S hogy elhiggyék: ismételé.

No, ezt ugyan nem hihetik,

De a beírt

Silány papírt

Mely föléjük emelkedik,

Aprója, nagyja

Ujjal mutatja,

Sőt némelyik gyönyörködik,

Egy tekintetre nem hagyja.

Hanem a sárkány többet várna:

Tapsot kiván, az kell neki,

Gondolja, hogy megilleti

Valamivel többecske lárma:

És míg a híg

Aetherbe’ lóg,

Száján kitör e monológ:

„Hah, gyáva por a földtekén,

Maradj, vessz hát! megvetlek én.

Nincs-é nekem elég nagy szárnyam,

Hogy a sphaerák honát bejárjam?

Itt billeg az jobb s bal felöl,

Testem pehelyként viszi föl,

És még fölebb vinné, de meg-

Tartóztat e köldök-zsineg.

Mit? nem vagyok én az

Ég üstököse,

Pályámat a földhöz

Hogy semmi se kösse?

Föl, föl csak azért is!

Mindegyre fölebb!

S te nyomoru cérna.

Pokolba veled!”

Így szóla; és mikép a vad

Borjú, mely lenni vágy szabad,

Lesütött fővel

S minden erővel

Addig cibálja kötelét,

Amíg ott nem hagyá felét:

Úgy a mi sárkányunk tolá

A madzagot fel és alá,

Néha lecsap, néha pedig

Ugyan nekirugaszkodik.

Elannyira, hogy a zsineg

Szökéseit nem bírja meg, -

S amely eddig röptét feszíté,

Eget a földdel közvetíté,

Most elszakad

A kötelék

És ő szabad!

„Övé az ég.”

De mint a széles szárnyu héja,

Midőn csirkét rabolni célja,

Vagy rá a cső nem puffra lő,

Ép oly irányt vesz mostan ő.

Teste könnyű, feje nehéz,

Szárnya fityeg, mint köntösujj

Szokott, midőn nincs benne kéz,

Avagy forgácsi a cégérnek,

Ott ahol árpanedvet mérnek -

Midőn zimankó szele fúj.

Repülne hajh! repülne ő,

De nincsen arra jó idő,

Ellenben van kilátás,

Hogy a fejét, mely földre húzza,

E pillanatban összezuzza -

Ami bizony nem áldás.

De mily szerencsés baleset!

Épen egy tócsába esett,

Hol míg elázik szárnya, farka,

(Mivel egyik se gutta-percha),

Tó-szélén egy vén Brekeke

Kár-örömmel így rekege:

„He! he! he!...

Lám: okosabb, mert biztosabb

Ide le;

Ne hidd, hogy a sas néz a napba:

Tamás voltam, leszek is, abba:

Csak földre néz, prédára les,

Nyúlat, juhot, libát keres; -

Mi a repűlést illeti:

Repülhet, szárnya van neki;

Én arra sem vagyok irígy,

Mert nála jobban ugrom: így!”

S valóba’

Hol a már széjjelázott

Sárkány gerince látszott,

Odazuppant, a tóba.

Melyik részen van itt az író? -

Úgy tesz mint a falusi bíró

Egy bonyolult kérdés fölött:

„Se neked - se neked nincs igazad

Valahol, a kettő között,

Keressétek az igazat!”