A sastoll.

A királyi palotában

Már elhagyva, ősz fürtökkel

Áll hős Toldi. Ifjak körzik

S egy közőlök gúnyra is kel,

Egy új sarkantyús vitéz,

Ki hegykén mindet lenéz.

“Ej, te vén sas, de kopott vagy!

Volt erőd be rút hamvvá lett!

Nyom ruhád is, hadd e fénykört,

Már neked jobb kályha mellett,

Ott forgasd az olvasót,

Hadd nekünk a földi jót.”

Toldi méri: “Úgy van, úrfi,

A vén sasnak tolla is súly;

Érzem azt, azért segíts te,

Köntösöm vedd, s keblem tágul.

Azt ne bánd, hogy éktelen,

Sok csatán volt már jelen.”

A király jön, hall, s parancsol,

És az úrfi mint szörnyed,

Köntösét rá adja Toldi;

De alatta már is görnyed,

S addig nyomja kétfelől

Míglen hamvként összedől.

“Ez varázs!” zúg, s a király int;

De nyugtan mosolyg hős Toldi,

És ujjából köntösének

Vastekéket s buzgányt huz ki:

“Ősz van, itt hűs szél legyint,

Megbéleltem egy kicsint.”