A SEBZETT SZARVAS.

Fuss, fuss, nemes vad, gyors szökéssel!

Párád fogy és erőd enyész el

A vérben, mely rólad csorog...!

A rengeteg mélyébe szállj! - hol

Futót, ösvényt elrejt s palástol

Az inda, lomb s a völgy-torok.

Tied volt a bérc messze földre,

Fellegverő fákkal benőve,

Tied zöld fűvel a halom;

Ott délcegen iramva, majdan

A tiszta kútfő várt az aljban...

- Mily szép, szabad birodalom!

Mily boldog lét! - de jön s nyilával

A zord ember sziven ver által;

Lesből, gyáván halált okoz...

S hogy a tettnek meglégyen ára:

Tenvéred hívja árulásra,

Az elhullt cseppeken nyomoz.

Fuss, fuss, nemes vad! el ne érjen...

Hadd tépje a düh, nyomja szégyen,

Mely füstbe ment reményt követ;

Mulj el, halj meg, ha véged itt van...

De végórád- és kínaidban

Ne lásson hasznot, örömet!

Ha társakat gyűjt lakma végett,

És felrakat sok drága étket:

Szived ne lássa asztalán!

S hogy győzelmét hirdetni tartsa:

Ne függjön főd roppant agancsa

A fegyveres háznak falán!

S ha rogyva a sürűt eléred:

Igya el a föld keble véred!

Fedjen be a hulló levél...!

S mely hulládat körűl-csicsergi:

Csak a madár, - s más senki, senki

Ne tudja meg, hová levél!