A SELYEMBOGÁR.

Hullámzik a zöld rét tenger gyanánt,

Piros virágok felhányt gyöngyei:

Meleg sugárban mosdik a patak,

Szárnyát enyelgő szellő lengeti

Gyönyörrel néz el a vidék felett,

A kikeletnek tündérasszonya,

Ki a virágok díszét alkotá,

Ki a berekre zöld lombot fona.

A hűvös árnyon álom lepte meg.

De mely most nem volt csillogó, szelíd,

Mert a sárga szellemmel álmodott,

Mintha követné gyorsan lépteit.

A sárga szellem üldözője volt,

S ha elfoghatta, összecsókolá;

Halvány, beteg lőn vészcsókján a hölgy,

És koszorúja sárgán hullt alá.

Kínzó álmából ébredvén utóbb,

Nehéz, forró léghúzam ütte meg,

S ezen előjelet jól ösmeré...

Hah! a veszélyes ellen közeleg!

Felszökve, gyorsan futásnak eredt,

És elsuhant a fék közt hirtelen;

De a rut szellem nyomban üldözé...

Nincs mód elfutni, - elrejtezni sem!

Egy sáska szállt el a tündér előtt,

‘Megállj, megállj, édes kis állatom!

Üldöznek, - oh add nékem alakod...’

S felelt a sáska rá: »Nem adhatom!

Oly gyenge a fű, a gyep oly kövér!

Számomra mindenütt gazdag lakoma...«

‘Légy hát halálig üldözött te is,

Mond a tündér, s ne teljél bé soha!’

S amint tovább haladt lélektelen,

Kékszínü dongóval találkozott;

Megszólitá: ‘Veszélyben életem...

Oh ments meg, add át nékem alakod!’

És válaszolt a dongó! »Nem lehet!

Mézért futok, mézet kell gyüjteni...«

‘Fuss hát haszontalan...! virágaim,

Méznek valót ne adjatok neki!’

Majd érte a lepkét, ki a meleg

Verőfényben játszódva repkedett;

Ifjúság és szerelmek báj-ölén

Töltvén az egy tavasznyi életet.

Nehány perc még - s mirígyes csók alatt

Hervad le a tündérarc kelleme;

De most alig szólt a hölgy: szívesen

Átengedé alakját a lepe.

S mig a tündérleány lepke képiben

Szárnyára kelt egy pillantás alatt:

Ki kékes pillangó volt még elébb,

Mint fehér hernyó, a fűben maradt.

Jön most a szellem - és tovább rohan,

Rögtön megáll... széjjelnéz... visszafut;

Meghajtogatja a zöld bokrokat,

És felkutat minden cserét, laput;

Érintésétől hervad fű s falomb,

De a tündérhölgy nyoma vesztve van;

Még jobban elsárgúl dühében, - és

Mint a forgószél zugva elrohan.

Esthajnalon a tündér visszatért,

S a hernyócskát kezébe vette fel,

Gyöngéden ápolá, melengeté,

‘Szép tetted - monda - hálát érdemel!

Volnál virág: szebb lennél, mint valál,

Szivárvány-színből szőném uj ruhád;

Most, fájdalom! még elnyűtt alakod

Sincsen hatalmam visszaadni rád!

Hanem ne félj, még egyszer lepke léssz!

Ki sírjába száll: hideg néma váz...

De tégedet feloszlás ott nem ér,

Uj alakot rád ép a sír ruház;

Koporsód, melybe eltemetkezel,

Tündéri szép lesz, - s még a kikelet

Ifjú virági el nem hullanak,

Midőn megnyílik álmaid felett!

A szerelemnek mézkelyhét, rövid

Pályád felén, elvetted tőled én;

De százszoros kéjjel töltöm meg azt,

Uj életednek ifju estvelén.’

Szólván a tündér, eltűnt hirtelen, -

S lombos fa lőn a hernyónak laka;

Hol nemsokára megbetegedett,

S ösztönszerűn koporsót alkota.

A temető tündéri szép vala:

Napsugár tört át finom szövetén;

Ezer szivárványt látott a bogár

Míg körülömlé kékes tünde fény.

És látott álmat... el nem hervadó

Virágnak itta mézíz harmatát;

A napba szállt fel rózsás szárnyakon

Száz tavaszt élt egy pillanatban át.

Midőn felébredt, ifju lepke volt

Mint fehér bársony, hószín, puha;

Áttörvén ékes sírja zárait,

A szerelemnek karjába juta.

Minő kéj! egyszer megifjulni még,

Midőn az élet napja alkonyul...!

S édes szerelem boldog mámorán,

Halálba dőlni öntudatlanul...!