A sírból

Élő virágom, oh, szerelmesem,

Immár én alszom nyugton csöndesen.

- Hogy nem tudod te, milyen édesen.

Oh hogyha tudnád (mért nem mondhatom!),

Mindig csak rólad s egyet álmodom;

Mindig csak egyet, jaj, de szép nagyon!

Csöndes vidék ez; hallom, mit a szél

Fölöttem a virágokkal beszél;

A fű is oly szép altatót zenél.

Oh, én szerelmem, örök életem,

Én teneked csak azt üzenhetem:

Hogy semmi sem fáj itt már énnekem.

Nem fáj már a fejem, szivem se fáj;

Mégis, galambom, mégse menj, megállj!

Tégy valamit a derekam alá.

A vér, ami szivemből kirohant,

Mikor belé ütöttem gyilkomat,

Olyan hideg az ott, úgy borzogat.

Oh, az a vér azt súgja egyre még:

Hogy te megcsaltál engem! Tudja ég...

Ha nem igaz, jer, mosd föl azt a vért.

Csak légy vidám, járj-kelj a nap alatt.

Légy hűtlen ott: hisz csak egy pillanat,

Oszt - te is itt vagy már a föld alatt.

Csak azután itt légy te az enyém.

Szeretsz te itt majd engem, tudom én.

Jó hűvös takaró a szemfödél.

Ó, jöjj, siess a tánccal odafenn.

Mi jó az álom, melyből, édesem,

Nem ébredünk fel többé sohasem!