A sírok vonaglanak

Ma itt vagyok. S tán messze, máshol,

nagy, ismeretlen földeken

énrólam álmodik egy ember,

vár, felzokog s hív szüntelen.

Talán szeret. Megérzi lelkem,

ha lopva jő az alkonyat,

s a tág, nagy ég kék tűkörében

sápadva látja arcomat.

A régi századok hatalma

gyakran legörnyeszt és leüt.

Bús, vézna árnyak légióit

látom rohanni mindenütt.

Tán messze, máshol a ködös múlt

zokog a szemfedő alatt,

késő reménnyel hí ölébe

és a sírok vonaglanak...