A sírtól a bölcsőig

A bölcsőjéhez invitáltatok.

Eljöttem, vezetett a csillaga,

De én se bölcs, se király nem vagyok.

Se aranyom, s myrrhám, se tömjénem,

Se hangom már, hogy fennszóval dícsérjem,

A lábam véres, üres a kezem,

Sosem élt életemet keresem,

Nyomomban rabföld sóhajtása rezdül,

Nyögő erdőkön loholtam keresztül,

Lelkemben Erdély avarja zizeg,

Én ott nem bölcsőt, de sírt őrizek.

A bölcsőjéhez invitáltatok,

A sírja tájékáról jöttem én,

Sírtól bölcsőig be hosszú az út,

Én elfáradtam már az elején.

Mit adjak nektek? Mit adjak Neki?

Mögöttem még az erdő rémei,

Nem csalogány szól, - csak bagoly huhog...

A bölcső előtt most leborulok.

Bár bölcső-jelkép szokatlan nekem,

Temetők vándorának: idegen.

A bölcsőjéhez invitáltatok.

Engedjétek, hadd nézzek bele hát,

Hadd lássam benne beteg szemmel is

A magyar tavaszt, a csuda-csírát,

Az égigcsapó hármas csuda-lángot:

Ifjúságot, szerelmet, szabadságot.

Hadd merengjek a bölcsője felett,

S nézzem benne nagy ellen-képemet.

Az ifjúság? Én öregen születtem,

Erdélyben ősz volt, - őszült a világ,

A nagy lombhullás poétája lettem.

A szerelem? Az övé roppant rózsa,

Az enyém kicsi, dérütötte bimbó:

Lehullt, mielőtt kinyílhatott volna.

S a szabadság? Ő letört minden gátat,

Gátszakadásként jött rá a halál.

Én: mint a „lassan fogyó gyertyaszál”.

A bölcsőjéhez invitáltatok.

Ti őrizzétek a bölcsőt tovább.

Én visszamegyek, és tüzet viszek,

Lopott tüzet a Királyhágón át.

A bölcsőjéből loptam a tüzet,

De nekem ez a tűz csak arra kell,

Hogy húnyó fáklyám rajta gyujtsam fel,

És ott, a sírja felett égjek el.