A SIVATAG KORONÁJA

Olyan, mint vén királynak

Feje, a sivatag;

Hajszálai, a fűvek,

Csak gyéren inganak.

E vén királyi főn egy

Nagy tölgy a korona.

Ha megszólamlanék, sok

Századról szólana.

Megszólamlott végtére.

Kóbor felhő jöve;

Elfáradott, s leszálla

Pihenni fölibe.

Ez kérte, mondaná el

Élettörténetét,

És a felhőnek a tölgy

Következőt beszélt:

„Távol világ regényes bércein

Virágozának boldog őseim.

Anyám - közel hozzá az égi bolt -

A vadonerdő legszebb fája volt.

A fergeteg beléje szeretett,

S mivel szerelme célt nem érhetett:

Anyámra - oh mi aljaslelküség! -

Szegény anyámra bosszut esküvék.

És teljesíté. Ottan függtem én

Testvéreimmel szűlőnk kebelén;

Letépe minket és szétkergetett

A bosszujában rémes fergeteg.

Idáig űzött engem haraga,

E sivatag magába fogada,

Felnőttem itten és sok századot

Láttam már, amint jött és távozott.

Ah, mily unalmas hosszu életem!

Csak szomorúság széttekintenem;

Bármerre nézek: látnom nem lehet

Szegény anyámat és testvérimet.

Koronként jőnek hozzám emberek,

Javokra vagyok, amint lehetek.

Ki nyáron jő, midőn nap égeti,

Szolgálok hűvös sátorúl neki;

Ha jőnek erre tél-idő alatt,

Adok tüzelni száraz ágakat,

S akit kétségbeejte a világ,

Jön s fölakasztja énreám magát. -

S ezzel végeztem. Eddig terjede

Hosszú éltem rövid története.

Éltemnek is bár vége volna már!

A fergeteg, mely ide-ide jár,

A fergeteg, e régi ellenem,

Nem győzhetett meg, nem bírt énvelem.

S a hőst, ki annyi századéven át

Oly bátran, olyan rendületlen állt,

E hőst mi fogja most eldönteni?

Önnön keblének hitvány férgei!

Oh isten, isten, aki alkotál,

Hát nincs számomra nemesebb halál?”

Im ezt beszélte a tölgy.

Fönn űlt a tölgytetőn

A felleg, s a beszédet

Hallgatta részvevőn.

Részvétből, szánalomból

Villámot vett elé,

Az árva tölgyre sujtá

S azt porrá égeté.