A SORBONNE HALOTTJA

Szegény beteg Margotnak menni kellett,

Nem segíthettek a fanyar porok,

Elfúlt mellében a tüzes lehellet

A nagy házban, hol halk apácák mellett

Az ágy szélén a rőt Láz kuporog.

Utolszor a kis Briand járt fenn nála,

Akit a rendház végképp kicsapott,

Margot megszidta, úgy mint hajdanába:

“Briand, már megint megnőtt a szakálla,

Sohse láttam még ilyen kispapot!”

Aztán kérte, szavaljon Bossuetből

Az “útra” egy-két jámbor részletet,

S nézte “útját”, mely messze-messze kékül,

Majd hirtelen, mint aki mélybe szédül,

Elalélt, s halvány ajka reszketett.

Lassan éledt, s forgatva Briand gombját,

- Kedvenc szokása volt, mikor beszélt, -

Halkan suttogta: “Most már Kunigundát

Fogják szeretni, azt a szőke lomhát,

Ki hajnalig elissza az eszét!”

“De mégis, majd keressék meg, Briandkám,

Az én agyonfestett arcképemet,

A Paul művét, a címe: ‘Görög kánkán’,

S szögezzék ki egy korcsmai gerendán,

Hadd őrizgesse az emlékemet...”

“Aztán... vigyázzanak... a kis... japánra...!”

Mikor temették, hűs nap volt, borult,

Vitte a Sorbonne sok kósza diákja,

Köztük a japán, a kis sárga páva

Cipelte a nagy babérkoszorút.

S hétféle nyelven, szomorúan, lágyan

Szól most róla sok furcsa versezet,

A “Tokiói Cseresnyevirág”-ban,

E lapban s mindenfelé a világban,

Míg ott fenn Margot tapsol és nevet.