A SORS ÉS A MAGYAR EMBER

A sors előtt (ki légyen

E nagy szeszélyü nő,

Jól tudja minden jámbor)

Áll egy esedező.

Fél vállán ócska mente,

Rezes kard oldalán,

Az üstök hátra kötve

Lóg, mint egy buzogány.

Lóháton rég nem ült már,

De vén bokáiról

Az elpártolt időknek

Vas sarkantyúja szól.

Azonban drága kedve

Már jócskán oda van:

Sirásra ferdűlt szája,

Beszéde súlytalan.

De sors asszonyt (szerencse!)

Épen vigan lelé,

Mert egy nagy égő várost

Pöfékelt felfelé.

Forgószél-pipaszára

Füstölt, mint a pokol,

Mig lenn az árva ember

Veszettül bőg s dobol.

„Mi baj, szivem magyarkám?

Beszéld el szaporán,

Mi kéne még, ha volna?

Kell egy pipa dohány?

Már adtam gazdag földet,

Csatákat, diadalt,

Sok őst és cifra köntöst

És mennyi hivatalt!

De szólj, mi kell? legyen meg!”

Szólt sors és úgy pipált,

Hogy egyre-másra nap hold

Tüszkölve felbakált.

De a magyar - mit tudna,

Ha még pípázni sem? -

Csak nem is hunyorított;

(Ez már aztán a szem!)

Sőt mintha észre jőne

A füst hullámiban,

Panasszal elsorolni

Kezdé, mi baja van.

Kért hosszu békeséget

És csendes háborut

Olyfélét, mint a permet,

Mely kár nélkül lefut.

Egy kis reszelt alkotmányt,

És hű jobbágyokat,

Lengyelnek pénzt,

Tokajnak

Jó bort, pedig sokat.

Sőt híreért kivánta,

Hogy tenger is legyen,

Hallá: mi ritka látvány

A tenger a hegyen.

S hogy vesszen a pityóka,

Teremjen csak buza,

Juhának gyapja nőjön,

Melyet már megnyuza.

S hogy lenne télen, nyáron

Jó útja (majd ha fagy!)

Mert hejh, Ráró, nem indít

Bár buzgósága nagy.

S kivána sok bolondot

És jókat is vegyest,

Míg a beszélgetőket

Megcserkelé az est.

Sors istennő megunta

E hosszu dolgokat,

Ásít mint egy repedt ég,

Oly szörnyü nagyokat.

S már jobbadán igérget,

Mit ád és mit nem ád,

Csakhogy lerázza végre

A rozsdás daliát.

S borzasztó! miglen alkvék,

Ásíta, nyöge, fútt,

Elejté pipaszárát,

Pipája kialutt.

A gaznép ott a földön

Kioltá a tüzet.

Mondják, egész cseberrel

Hordták rá a vizet.

Ez aztán már boszúság!

Lőn szörnyü végezet:

„Legyen meg, amit kértél,

Csakhogy hasznát ne vedd.”

Az ócska honfi ekkor,

Nagy búsan haza ment,

Sok üdvös éven által

Eszméletlen pihent.

Meglőn a hosszu béke,

De ő nem dolgozott:

A gaztól parrag földe

Farkasbundát kapott.

Tanulni nem volt kedve,

Miből, ha könyve nincs?

Könyvet csinálni szégyen,

Hol kutyabőr a kincs.

És könyvet venni? kölcsön!

Úgy már megengedem;

A sógor bőven szolgált

S lőn újabb gyötrelem.

A sors-üldözte fajnak

A tudomány is árt:

Korccsá lett, mint az öszvér,

Hazája ellen párt.

És már tanult, tudott is

Sok tarkát és keselyt:

Elméje, szíve, nyelve

Külföld után delejt.

Hát még a többi tréfa!

Ha tán kapált, vetett,

A szomszéd elseperte

A gabnát s szüretet.

S a lengyel a zsidónak

Fizetne örömest,

De annyi bal esethez

Nem óhajt ecetet.

S az ország visszafordúl

Úgy, mint Árpád lelé:

Regényes szép vadonság

Ásít az ég felé.

S dágványos út, kidőlt ló,

Száz tenger egy helyett:

Rút posvány és morotvák,

A föld rongyolt sziget.

Van csendes háború is:

Saját vérén vitéz,

Megvásárolt kezekkel

Egymást kiölni kész.

Szegény magyar! tulajdon

Vérébe vert csapot,

Hogy rajta német és tót

Két fülre kacagott.

„Sok ami sok! megálljunk”

Kiált sors: „halld magyar!

Ezt mégsem így gondoltam.”

S új alkuvást akar.

De a magyar föleszmélt,

Szégyennel homlokán,

Szivében mély keservek,

Haragtól fél pogány.

Lehányja régi bőrét

S pusztán, de ifjan áll,

Bevárni a csalárd sors

Honának mit ajánl.

Sors asszony a belépőt

(Tetszett az új legény)

Kéjtelve súlyogatta

Szemének mérlegén.

És szóla: „Mit kivánnál

Ifjú, hűségedért?”

„Semmit!” szólt eltökélten

A honfi: „semmi bért!

Asszonyszeszélyre többé

Hazám nem bizhatom:

Mit tenni hátra van még,

Magamra vállalom.

Kiolvasom szeméből,

Mi az, mit tenni kell,

S megváltom őt szivemnek

Legtisztább vérivel.

S élek, halok; de többé

Vak ámításaid

Nem fogják fátyolozni

E honnak napjait.”

Azóta foly a munka

Jól, rosszúl, mint lehet:

A sors borongva néz el

A küzdő hon felett.