A sors-váró madár

A nap leszállt, rá megzendült az erdő

Alkonyi kórusa

Egyszer, utolszor még, az éj előtt.

Halk szárnysuhogás kelt a fák között,

Kerengve, lassan

Fészekre rebbentek a madarak.

Egy fenyőágon ült egy kis madár

Némán, kő-mereven,

Szürkén gubbasztó kicsi szfinksz gyanánt.

És meg se moccant

Közelgő lépteimnek dobajára.

Előtte álltam, lehajoltam hozzá:

Vajjon mi lelheti?!

Így, ültőhelyében meghalt talán?

Kitellett tőle,

Oly döbbenetes, olyan furcsa volt.

De élt. Kicsi szeme

Ha bágyadtan, ha tompán is, de fénylett,

S nézett, nézett merőn valahová, -

A sorsát várta tán,

S én jöttem, mintha sorsa lettem volna.

Ó, sose volt még sors ily tehetetlen,

Ilyen ügyefogyott.

Tanakodtam, hogy mit is kezdjek véle:

Ha fészekből hullt, hogyan tegyem vissza?

Ha szárnya törött, szárnyra hogy kapassam?

Elpusztul, hogyha magammal viszem,

Elpusztul akkor is, ha itt hagyom.

Keserves volt nekem e sors-szerep.

Félénken kinyujtottam a kezem.

Úgy véltem, ha már egyéb nem telik

Tőlem, - legalább megsímogatom.

Akkor rezzent - s elugrott.

Két lépést ugrott csak a fűbe el,

Ott gunnyasztott tovább,

S a sorsát nézte, nézett engemet.

Szent Ferenc zengő, hallelujás nyelvén

Szerettem volna hozzá szólani -

S nem jött ajkamra szó.

Legyintettem lemondón, szomorún.

Otthagytam kis madár-testvéremet,

Sorstalan sorsa voltam én neki,

De sorstalan sors az én sorsom is:

Sem elzúzni, sem fölemelni nem tud

A tehetetlen, az ügyefogyott,

A gyáva kéz!