A SZABADBAN.

Leng már a könnyü déli szellő,

Homály, köd elszéled vele;

S a mennytől a még puszta földig

Titkos folyamban átszürődik

Az ébredés langyos lehe.

Kizöldülnek, fellombosodnak

A völgy, halom s a fűzesek;

Megcsordul majd a teljes emlő:

Sejtben, bimbóban a szülemlő

Élet feszűl, lüktet, pezseg.

És a boldog megteljesűlés

- Hogy a lombot virág födi -

Lész könnyen, kéjben és mosollyal...

- Oh mért születnek fájdalommal

A mi szivünknek örömi!?

A rózsalomb közt a lugasban

Fülemilék szállása van

És mezején a tiszta légnek

Együtt szállong az illat, ének -

Fűszeresen, bűbájosan.

Bimbók feselnek, - fördve reggel

Hüvös harmatban kelyheik;

S zöld lomb alá a napsugárnál,

Heves csókjával mely alászáll,

Fejök csak alig rejthetik.

Minő áramlás! mennyi bűbáj!

S nincs benne szűnet, nincs határ...

- Az illat-, fény-, dal- és biborbúl,

A gyors idő ha őszre fordúl,

Egy, oh csak egy maradna bár!