A szamár

Élelmes ficzkó volt s jól számitott,

Kiről olvastam, a mi jönni fog:

Vazulnak hivták; szülte Oroszország;

Mutogatott jó pénzért egy oroszlánt.

Bejárta véle már a félvilágot,

S egyszer Magyarországon is megállott,

Hirdetve: »Itten látható egy állat,

A melynél nem volt, nem leszen csudásabb.

Más annak, a ki okos ember,

S más annak, a ki nézi korpa-fejjel.

Azért tehát tudják meg jóelőre,

Hogy a kinek nem híg az agyvelője,

E csudalényben oroszlánt talál,

Ha nem: - nyiltan kimondom - sült szamár.«

S tolong a nép; Vazul titkon nevet.

Óh, csuda-lény; megtölti a zsebet!

A ki megnézi, mind meg is csodálja:

Dicső oroszlán, állatok királya!

Mert hol van ember, beismerni kész,

Hogy együgyű, hogy korpafej, hig ész!...

Akadt egy mégis nagysokára,

Ki a bámész tömegben állva,

Paraszt észszel ki merte mondani:

»Hunczut legyek, ha ez nem egy csacsi:«

S mint a mikor tüzet kiáltanak:

»Szamár! szamár!«... ezt zúgja száz ajak.

»Szamár! szamár!« - hangzik mindenfelül.

Az így szidott sietve menekül;

De a szabadban sincsen maradása.

»Szamár!« - kiáltják mindenütt utána.

Mi ebbül a morál?

Hol oroszlánnak néznek szamarat:

Mondd rá te is, hogy az; mert a szamár

Különben te leszel magad.