A SZÁMÜZÖTT.

Feléd, feléd,

Szelíden intő messzeség,

Reszketve nyúlnak karjaim,

Reszketve hullnak könnyeim,

Egy pillanat reád.

Egy szent emlékezés

Elűsionnak hajnalából

Röpít lelkembe fényt.

Ha rózsacsillám

Dereng fölötted,

S az égi kegy

Szivárványod szinében

Mosolyg szelíden;

Vagy dörgve harsan

Az égi bosszú

Felhőd között,

S villám rohan

Kőszálidon:

Reszketve nyúlnak karjaim,

Reszketve hullnak könnyeim,

Mindig feléd csak,

Te messze szép világ!

Kivűled semmi föld

Hazát nem adhat.

Virúlva nyíl fel

Egy bájos éden

Előttem itt;

A kénykehelyt

Szelíd istenkezek

Nyújtják egekből:

De a nektári édbe

E szív gyászfellegének

Keserve csöppen.

S imádva, esdekelve

Rogynak le lábaim

Előtte a

Titoklepelnek,

Könyörre bírni

A végzetet,

Mely messzeszórt

Tetőled

Dicső, dicső hon!

Tekintetem

Bármerre száll

E föld mezőin,

Elébe gyászköd

Emelkedik,

S a boldoglét sugári

Csak a sejtés homályiból

Csillámlanak,

Mint őszi alkony

Szürkűletében

Egy hamvadó fény:

De ott tebenned,

Arany vidék,

Az idvezűlet

Forrása csörgedez.

Reszketve nyúlnak karjaim,

Reszketve hullnak könnyeim,

Mindig feléd csak,

Te szép tündér világ!

Mi édes képek intenek

Belőled!

Mi égi kény

Mosolygja rám egét!

Vagy hajnalálom

Tündérei

Lengnek körűl?

Barnúltan omlik

Az éj homálya,

De intnek ők

Az édes képek,

S mindig felém csak

Távol mosolyogva.

Ti vagytok, oh ti vagytok

Szeretteim!

Meglel tekintetem

A messzeség homályiban:

Te ömledezsz felém,

Te hű baráti szív!

Felhőtlen homlokod,

Oh arc!

Mint a korányi csillag

Hajnal ködéből

Ragyog nekem.

S te, oh szerelmeim

Láng-ideálja,

Feltűnsz lelkemnek;

S tekintetedre

Előmbe olvad a menny,

S öröklét kéjei

Folynak körűl.

Ölelve téged, egy világ,

Mely senkié sem mint enyém,

Simúl szelíden

Karom közé.

S te szív, enyém vagy,

S te lélek, egy velem.

Oh pár! te a dicső

Teremtmény glóriája,

Kivűled nem virúl nekem kéj

Az istenek honában.

Nincs kéz, mely elszakasszon

Tőled, te oh hon.

E lélek idvezűlten

A boldoglét egébül is

Feléd lobog,

S nem lesz oly rózsalánc

A nagy teremtmény

Gyönyörvarázsi közt,

Mely fogva tartsa,

Hogy a szeráf öléből

Bár sírhalmok sötétein át

Hozzád ne szálljon,

Dicső, dicső hon!