A száműzött s a kivándorlott

Messze, messze, zúgó tengerparton

Áll ősz Mikes Kelemen magában,

Rozsdás kardja, mellyel szent harcot vítt,

Mankó mostan elaggott markában.

Túlélé bajtársit egytől-egyig,

Idegen honban hogy eltemesse,

Mindent túlélt, hont és dicsőséget,

Csak reményét el nem feledhette.

Néz sóvárgva a kék messzeségbe,

A felhő, mely szép honán vonult el,

Nem hoz-é számára hű köszöntést,

Nem vidítja-é győzelmi hírrel?

Vagy csak ismét, mint halál követje,

Barnán zúg el s részvétlen felette,

Mintha mondaná, hogy szent ügyével

Bajnokát is a hon elfeledte.

Néz sokáig búsan elmerülve,

Míg szeméből könny gördül vasára,

S megpendűl a vérszokott barát is,

Mintha fájdalmában felkiáltna.

„Hej apám! rosszúl mehet világod,

Hogyha sírsz míg a kezedben vas van,

Szólj csak, szólj mi bánt, hadd védjelek meg!”

Mond egy ifjú hetykén, elbizottan.

„Hajh, magyar vagy, s mégis búmat kérded,

Nincsen-é elég bú tenhazádban?

Nincsen-é ott tiprott népszabadság,

Melyért vívhatsz megszentelt csatában?

Hagyd el búmat, mondd meg inkább nékem,

Hogy virúl-e még a hősi nemzet,

Jött-e már a megváltásnak napja,

Vagy csak újra, s ismét újra szenved.

Mert habár kiűze kebeléből

S megtagadta is kegyét fiától,

Nem tilthatta el hogy véle sírjak,

Nem vehette el részem bajából.” -

„Hej apám! jobb lenne sírba menned,

Mint figyelni vészterhes szavamra,

Új kín jő a réginek helyébe

Új gyalázat folyvást a magyarra.

Sír és börtön vár minden jobb kebelre,

Kóborló lett a magyar honában,

Csőcselék nép hoz törvényt a földnek,

Mely mienk lett százéves csatában.

S hogyha tenni nem bír, legalább csak

Keseregni látnám a magyart még,

Látnám, hogy lelkében a harag dúl,

S szebb jövő felé még vágyódás ég.

Óh de nem, oly néma, oly nyugodt ő,

Mintha a járomba termett volna,

Tűrjön hát, én elhagyám a korcsot

Fészket rakni idegen hazába.”

„Óh vigyázz, vigyázz, ifjú, szavadra!

Meg ne átkozd könnyelműn hazádat",

Mond a bajnok, s most örömkönnyű az,

Mely szeméből fényesen kiárad.

„Mondod új kín jő még szakadatlan,

Új csúfság mindennap a magyarra,

Ettől én nem féltem, ifju lelke

Amit a sors rámért, elbirandja.

Melytől a por gyáva férge elvész,

A csapás a ménnek új erőt ad,

Nem teszik báránnyá az oroszlánt

Vas kalitka és durva erőszak.

Attól félnék, hogyha kegymosolygás

Andalító bája esnék rája,

Csábos ének, gyönge rózsaláncok

Vonnak álmot a hős oroszlánra.

Mondod, hogy nem kesereg a nemzet,

Nem sír sértett asszonyok módjára,

Némán tűr. - Hála Istennek érte,

Büszke lehetek hát még hazámra.

Mert ne hidd, e csend hogy elfásúlás.

Sík a tenger, hogyha fergeteg kél,

Nyúgodt a szív, melyben önbecsérzet

S nagy jövőhöz még elég erő él.

S mostan vissza, gyermek, kóranyádhoz,

Addig volt-e csak kedves, míg tápot,

Tündérálmot szívtál emlőéből?

Most kell, most a tartozást lerónod.

Vissza, vissza, karjaid erősek,

Ifjú élet lüktet ereidben,

S hazádnak szüksége lehet még

Minden gyermekére a jövőben.

Villámsujtott, megfosztott fa a hon,

Gyéren állnak rajta a zöld ágak,

Ezredéves viharos éltében

Legerősbjei mind széthullának.

S a nehány is ott hagyná-e törzsét

Elszakadva legjobb erejével?

Vissza, vissza kell tavasznak jönni,

S törzsén várja azt mindenik ág el.

A hűtlenre többé élet nem jő,

Elhervadtan szél üzendi messze,

Mely törzsén függ, az reményen függ még,

S megfosztottságát ne szégyenelje.”