A SZÁRAZ LEVÉL

Az ablakon át dérütött

Száraz levélke hull rám;

Nyitott levél ez, szélüzött,

A halál írta hozzám.

A többiekhez csatolom;

Irójuk egykor ő volt;

Mily boldog voltam akkoron!

Ah, milyen szép idő volt!

Ott künn a fa kifosztva áll,

Nem ismer önmagára;

Talán ő sem ismerne már

Önnön keze nyomára.

Holt szerelemnek pírfutott

Betűi, élve hűtlen,

Mint rajtavesztett hazugok

Állanak szégyenülten.

De tűzbe dobni nincs erőm

A régi édes álmat;

Rám néznek búsan és merőn

A szók, és halni vágynak.

Elzárom én szúró gyönyörnek

Őket szivembe mélyen,

Emléke égjen, s bár gyötörnek,

Fájdalmit újra éljem!

Hozzáteszem, mit a halál

Üzent, a kis levélkét,

Hogy mindenik seb írt talál

S az élet kínja békét.