A szegedi boszorkányok [1]

Az erdő, melyben égettétek őket

Dárdás polgárok, már régen kivágva,

Egy-két nagyon magányos, nagyon árva

Nyárfa kesergi még a tűnt időket.

És ők, akik itt tűzben hamvadoztak,

Rég por és hamu már, elegy a földdel,

Mely tavaszonta frissen újra zöldel

És édes álmot ád a vándoroknak.

A boszorkányok többé nincsenek,

Szemük tűzvésze már nem incseleg,

Szavak bűbája rontást nem terem.

Csak néha, tele holdas éjeken,

Mikor rügy pattan s árad a folyó már,

Álmában borzong és fölbúg a polgár!