“A szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgései” című ciklusból

Mint aki halkan belelépett,

És jönnek távol, ferde illatok

Mint kósza lányok és hideg cselédek

Kiknek bús kontyán angyal andalog

Mint aki halkan belelépett.

Mint aki halkan belelépett,

Valamibe... s most tüszköl s fintorog;

Mint trombiták és roppant trombonok

S a holdvilágnál szédelegve ferdül

Nehéz boroktól és aranyló sertül

Úgy lépek vissza mostan életembe

Mint kisfiú, ki csendes, csitri, csempe

S látok barnát, kókuszt, koporsót, képet -

Mint aki halkan belelépett.

A kis edény.

Oly furcsa és merev.

Aranyhabos tó, emléktemető

Emlékek ágya, ágyak ápolója,

Mély, puha párna, pincsi, pince, pólya

Emléket emtet, engem temet ő

Fehér és csendes. Ülök rajt, kis ingbe -

És távoli, mély országokba int be

Mint folyt arany és mint ezer ezüst,

Oly bús, fehér, olyan igénytelen,

Becéz, reámnéz és tréfál velem.

Mint egy kis fehér legyező,

Csak rátekintek s így szólok: ez ő.

A jó, szelíd, a kedves, pici teknő -

De néha megnő -

És néha horpad s néha szétreped

És szertezökken szörnyű fergeteg

És a homályban bőszen harsonáz

És akkora már, mint a ház

És ordítunk és sírunk: diadal

És ilyen fiatal.

S mint kürtök öble s vérző trombiták

És néha vág,

És néha vég,

És néha olyan, mint az ég,

S mint longa, linga, lunga, lenge lég

(Még, még.)

És borzadunk az égbe, nyögve, sirva

És néha néz ránk -

És néha olyan, mintha verset írna.

Én nyafogok

Az életben, mint kevesek

Én nyifegek

Távol mezőkön bőrző levesek

Én nyühögök

Valami van, valami nincs

Én szepegek

Valami kósza, kótya kincs

Én szüpögök

Az éjbe, későn és korán

Én szipogok

Az orromon, e roppant trombitán