A SZEGFŰ.

Illatban úszó ékes kert felett

Arany szárnyu pillangó repkedett;

Minden virágnak a szemébe néz,

Minden virág keblén fogadni kész;

De ő közöttük nyugtalan repes,

Mint ki valami ösmerőst keres.

Ott kúsz hajnalka a zöld pázsiton,

Mosolyg a rózsa és a liliom,

Ott a százszorszép s égőszerelem:

De ő le nem lép egy virágra sem.

Midőn fut, fárad és haszontalan,

Szegény lepkének nagy bánatja van!

S ajkán imígyen szól a fájdalom:

- Keresztűl egy összetört sóhajon -

Ah, hol van ő, kit hű lelkem szeret?

Illatos szegfű, mi történt veled!?

Nyájas szavakkal nemrég hagytam itt, -

A kertnek többi szép virágait

Diszben virulva helyökön lelem, -

Csak őt nem, aki legdrágább nekem!

Édes virágok, jó szomszédai!

Nem tudnátok hírt róla mondani?

S egy szikár özvegy szólt, a rozmarin,

Gyorsan peregvén a szó ajkain:

Szegény barátnőm és szomszédomon

Mi történt? ah én legjobban tudom!

Ha én rám hallgat, nekem szót fogad:

Nem siratnád most szép virágodat!

De elragadta a világ nagyon, -

Miért éltével lakolt, fájdalom!

Szép volt a szegfű, színe, illata

A kertben áttündökle, áthata;

S szépség a szívnek csak kínjára van,

Mert hisz aki szép, mind boldogtalan!

Az fényes átok, édes kárhozat,

Gyöngy, mit a csiga méhébe fogad;

Rosz szellemektől bérlett hatalom,

Ha bírod: kísért, bűvös súlya nyom.

Fény, mely száz szembe bájolón nevet,

De egy kebelnek sem ád meleget;

Magát emészti föl hévségiben,

Csábítni tud, de boldogítni nem!

Szép volt a szegfű, és szépséginek

Az egész világ hódol, hízeleg;

Boldog volt: kit bár távol, megcsapa

Széjjel-terjengő édes illata.

Egy mosolygásért bűvös ajakán:

Sok szerelmes meg is halt volna tán!

S a boldog, a kevély virág körűl

Van még a lég is kéjül, gyönyörűl.

Pillangók jönnek édes mézes ajkkal,

Bibor-képpel mosolyg reá a hajnal;

Az éjnek gyöngéd ifju gyermeke

A harmat, titkon édeleg vele.

Enyhitni kész a lágy hűvös fuvallat,

Ha a napfény heves csókján ellankad,

... Ah! a boldog, kevély virág körűl

Van még a lég is kéjül, öröműl;

S mi a gyönyörnek véget vet vala:

Nincs semmi ok! - csak... a gyönyör maga;

A szegfű bágyadt, - elszórt, - halavány,

Gyötri valami nem ösmert hiány.

Ohajt s megún szellős napsugarat,

Bántja, ha eljő, fáj ha elmarad;

Epesztő vágya van, s ha teljesűl:

Elfordul attól bús-kedvetlenűl...

Mitől remeg? mit óhajt? mit szeret?

Kérdő szivében nincs rá felelet...!

Érdeket, ingert nem lel semmiben,

Most merev félhalott, majd nyugtalan;

Szépsége... boldogsága... élete...

Illat... lég... szerelem terhére van!

Kedélye érzéketlen álhalott...

Ah! a gyönyörrel tultelt, tullakott!

Ez állapot nem is tartott soká

- Szavát az özvegy ekkép folytatá, -

Szegény szomszédom egy hűs reggelen:

Halványan leltem, - és élettelen!

Nem tudja senki, hogy történt vele?

De szegény virág öngyilkos leve!

Vizsgáltam kelyhét, megrepedve volt!

Szét-tépte dús, tulteljes szirmait...

Minő ifjú még, mi boldog, mi szép!

S már csak illatja, lelke szárnyal itt.

A lepke megy... s a virágok között

A szegfű kórója búsan zörög...