A’ Szegfű.

Az út mellett egy Szegfütske

meg-hajólván, bús homlokkal

föld’ szinére borula.

Történt, hogy egy szép Szüzetske

tsendes lábbal, ‘s vig ortzával

arra sétálván, dalola.

O! bár, ugy mond a’ Szegfütske,

legszebb volnék e’ rétetskén,

o! tsak egy szép Rósátska!

Hogy le-törvén e’ Szüzetske

bágygyadozni tiszta mejjén

o! tsak egy fertálig hagyna.

De jajj! nem vévén szeginykét

észbe, éppen reája lép

‘s le-gyötri föld szinére.

Dölvén ő, ‘s végezvén éltét

Elég, ugy mond, o! kedves kép,

hogy Te végzed éltemet, Te!