A SZÉKELYEKHEZ

A köröskörül sötét felhő az égen,

Egy magányos csillag ragyog középen.

Az a csillag ott a magyar nép képe,

Kit idegen népek vettek középre.

Nagy a világ, és testvérünk nincs benne,

Nincsen, aki bajainkban részt venne.

Dehogy testvér a magyarhoz a világ!

Ellensége minden ember, akit lát.

Ha a magyar is elhagyja a magyart,

Nem lesz akkor olyan, aki vele tart,

Ugy eltűnik, mint az égrűl a csillag,

Ha a sötét felhők reáborulnak.

Föl, székely, föl, közös az ellenségünk,

Tinektek is az árt, aki minékünk,

Az vert vasra titeket, aki minket,

Együtt törjük szét a közös bilincset!

Mert végtére szabadokká kell lennünk;

Hadd legyen az egész világ ellenünk!

Bennünket az még kétségbe ne ejtsen,

Hisz velünk van az igazság s az isten.

Mutassuk meg: a magyar nem olyasmi,

Mint a gyertya, mit el lehet oltani;

A magyarnak élnie kell örökké,

És nem szabad rabnak lennie többé!

Föl, székely, nézz szembe az ellenséggel;

Ki néz vele szembe, ha nem a székely?

Hisz a székely ősapja volt Attila,

Kit úgy híttak, hogy az isten ostora!

Hiába, Bécs, hiába van gazságod,

Küldheted ránk a rácot, a horvátot;

Állani fog, állani fog Magyarhon,

Élni fogunk, élni fogunk szabadon!