A SZÉKY PUSZTÁN.

Meleg napsugár süt, ébred a természet,

Halavány orcája felvidul, megszépűl!

A mező virági, a gyenge fűszálak:

Életre búnak ki a föld kebelébűl.

Az ember is mért nem olyan, mint a virág:

Hogy ha tele eljön s halott lesz belőle,

A másik tavaszon, sirja zöld fűve közt,

A föld kebeléből ifjultan kijőne!?

Vagy a jó embernek élte hosszabb volna!

Ugy nem borúlna még e sirnak halmára:

A bánat-jelentő sárga perpetuel,

S a halavány rózsa harmatos virága!

Ugy gazdagabb volna a föld egy igazzal,

Ki soha nem pirult, kinek minden tette,

- Mint a csendes tó a fényes napnak képét, -

Lelke tisztaságát hűn visszavetette.

Az ilyen elmulik nyom nélkül hirtelen;

És épen ez a mi életünknek átka:

Hogy a gonosz akkor vész el nagy nehezen,

Midőn magát harmad-negyed-ízig látta.

Fakadj zöld lomb, fakadj! nyiljatok virágok!

Álljátok ékesen körül e sirboltot!

Kék, piros szirmotok nem mutatja bátor,

Hogy a bu ültetett, a fájdalom oltott.

Nyiljatok, nyiljatok! csendes nyári estén,

A halhatatlanságról beszélünk veletek;

Ti is le vagytok a sötét földhöz kötve,

Mégis ég felé száll az illat, lelketek!

Halottak voltatok e sirhalom körül,

S uj életet lehelt a kikelet rátok!

Ki koporsójában olyan mélyen alszik:

Jó halottunkat is mért fel nem hoztátok?

Ha ő felébredne! s oly régen nem látott

Kedves tanyájának tájékán megállna:

Mint örülnénk neki! mint fogadnók őtet!

Hányan nem borulnánk könyezve nyakába?!

A virágos ág is itt a kerti fákon

Feléje hajolna, hogy őtet elérje;

Piros szárnyával a tavaszi bogárka,

Lágy döngicséléssel repülne feléje.

Hát a hű cselédség, mely mindenik szavát,

Miként a szent irást, kegyelettel őrzi;

Megindulás között fogná őtet körül,

Nem tudván örömét könyeivel győzni.

Csak egy állna, mint a márványszobor, némán,

És nem lenne könnye, melyben megförössze;

Hű özvegye szivét az öröm megölné,

S kedves férje keblén holtan rogyna össze!