A SZELLŐ. [1]

,Merre merre, hűvös esti szél?

Mért sietsz ugy? tán eltévedél?!’

»Vén Karpátok ködlepett fején

Tul visz útam, arra mégyek én!«

,Ne menj! hol a zordon tél nyaral:

Gyenge szellő a viharba hal...!’

»A viharra, bár zúgjon dühvel:

Ki csatába készül, nem ügyel!«

,Te, csatába? Vissza vakmerő!

Bajnok kell a harcra és erő!’

»Csatákon születve nemzeted:

Nem illő, hogy szablyád nem fened!

Ha oda hős kardja, melle kell:

Gyalázat rá, aki vesztegel!

Régi szomszéd! túl az ormokon,

Segítségre vár a hős rokon!«

,Csacska szellő, hagyd a hősködést!

Útad eddig harmat öntözé,

Járd be a rét hímes tájait,

S menj aludni a lombok közé!’

»Átok rajtad, gyáva! én megyek...

Ameddig tart gyenge életem:

Hűtöm a hős izzadt homlokát,

S a zászlókat fennen lengetem!

Vagy kizöldűl ismét a babér,

És hirökkel a föld eltelik...

Vagy, ha a sors mindent veszni hágy

S elhullnak a végső emberig:

Akkor őket a nagy sírhalom

Gyászfűzein híven siratom.

S ha életre hoznom nem lehet,

Amely kérte volt szerelmemet:

A nagy sírra hívom a vihart,

S esküvőre nyujtva néki kart:

Megtanítom, - és az el-kiszáll,

S járván a föld s ég határinál,

Harsogtatja, merre elmegyen:

Szívtelen nép, sorsod ez legyen!«