A SZELLŐ. [2]

,Merre, merre, hűvös esti szél!

Tán lakodtól messze tévedtél?’

»Vén Kárpátok éktelen fején

Túl visz utam, arra szállok én!«

,Halld: hol a mogorva tél nyaral:

Gyenge szellő fergetegbe hal!’

»Kósza fergetegre tán ügyel,

Aki vércsatába mégyen el?«

,Vércsatába? vissza vakmerő!

Bajnok kell a harcra és erő!’

»Vércsatán születve nemzeted:

Harcerővel álda Istened,

S a csatára férfikar ha kell:

Átok érje, aki vesztegel!

Régi szomszéd, túl az ormokon,

Védelemre vár a hős rokon!«

,Csacska szellő, hadd a hősködést!

Aki úgy sem képes ütni rést

Küzdelemre ércesült soron:

Nyögni menjen holdas alkonyon!’

»Átok égjen gyáva lelkeden!

Gyönge szellő, mégis elmegyen;

A csatára elvisz istenem,

Ott, szabad lész hűsen lengenem

A nemes küzdőknek homlokán,

Szent ügyért kik állnak a csatán.

S vagy borostyánt lengetek megint,

Vagy ha tán a sors haragja int,

És titokban szőtt határzatán

Hon s szabadság elvész a csatán,

És a kard, mely összepeng utól,

Mint halálharang siralma szól:

Melyet ásott a haláltusa

Fölsetétül egy sír ciprusa, -

Tört szabadság! s téged, árva hon!

Ott siratlak minden alkonyon...

S ha meg nem hall a föld engemet:

Bősz vihar kéré szerelmemet, -

A népsírra hívom a vihart,

S esküvőre nyujtva neki kart:

Megtanítom... és ő zúgva száll

A világ minden határinál:

És kiáltja, merre elmegyen:

Szívtelen nép! sorsod ez legyen!«