A szellőhöz.

Ott a kéklő hegy tövében

Egy ér csörgve folydogál,

S partja füzes ernyejében

A hív csendes lakja áll.

Lengj e tájra, gyönge szellő!

Bus magányban ott küzdell ő:

Boldogabb te! fölleled;

Szállhatnék bár én veled!

Szállanék! de bájkörétül

Tiltva, lép a sors elém,

Láthatárom elsötétül,

Végső búcsut int felém.

Lengj te hozzá, gyönge szellő!

Őt helyettem üdvezellő!

Mondd: nem hunyt el érzetem,

Bár elválni kénytetem.

És ha keble mély titokban

Könynyel-áztan ömledez.

S visszavágyó lángzatokban

Multja szépin tévedez;

Lengj körüle, boldog szellő!

S édes bun ha igy éldell ő:

Gyengén sugva nevemet

Szentesitsd emlékemet.

S a midőn hüs alkonyában

Zeng az árva fülmile,

S lelke néma lágyultában

Ön szerelmit festi le;

Őt legyingesd, boldog szellő!

Rózsaillatot lehellő!

S lengve szivhullámain,

Tüntess fel szép álmain.

És, ha lassun e tüz árja

Elhervasztja létemet,

S egy hideg kéz majd bezárja

Érte lángzó szememet;

Lengj te hozzá, esti szellő!

Sirfüvek között nyögellő!

Fogd fel vég fohászomat,

S vidd melléje poromat.