A SZEMEK

Szép szemek! bárhol ragyogva,

Kérdésemre szóljatok,

Pillantással, szűz kegyessel,

Mert pillantás szavatok;

Én, ki már egyet vesztettem,

Mást keresni menjek-e?

Mást keresnem nincs-e tiltva?

Válogatnom szabad-e?

A szem, melyet én szerettem,

Mely szivembe tőrt vete,

Nem volt sem világos égszín,

Sem borongó fekete.

Nyájasabb a feketénél,

Gyenge kéknél tüzesebb,

Gyorsabb ennél, hívebb annál;

Andalítóbb s csendesebb.

Mint egy ébredő tavasznak

Bujdosó szép csillaga,

Olyan volt az, földieknek

Boldogabb ég záloga

Most, ah, az már elborúlván,

Még ha választás lehet,

Mit szeressek, mit dicsérjek,

Fekete vagy kék szemet?

A kék, tiszta szép mezőjén

Mennyet ígér, mennyet ad,

Ott hol még vidám az elme,

A szív tiszta és szabad;

Ott epedve, egymást értve

Két szelíd szövetkező -

Képzelem, mert sejthetném már,

Mily megáldott szerető!

A boldog hív új reményét

Kék szemekben tűkrözi,

Ah de a nem boldog abban

Veszteségét temeti:

Én, kit annyi szenvedéssel

Megrakott a földi lét,

Mit zavarnám bánatimmal

Kék szemek szelíd egét?

A borongó feketében

Látom gyászos múltamat,

Újra látom földerűlni

Semmivé lett álmomat.

Ott éjfél küzd nap delével,

Egymást győző hatalom,

S mely szép látni harciak közt,

Mint mosolyg a fájdalom.

Ezt ohajtom, ezt dicsérem

Én, ezt a gyászfeketét,

Mely sötét fölségben ússza

Hóvilága tengerét.