A szemérmes sziklák

A sziklák itten oly szemérmesek:

Fenyőágakkal takargatják

Gránitbordáik szörnyű éleit.

Még cserje is akad imitt-amott,

Valódi lomb,

Ősszel hulló, tavaszt váró levél,

Tiszavirág a halhatatlan zöldben.

Még cserje is akad imitt-amott

Takarónak a szűz szirtek fölé.

A sziklák itten oly szemérmesek,

Úgy rejtik a bennük lakó erőt,

A lappangó hatalmat.

Nem kiabálnak, nem fenyegetőznek,

Vad meztelenségük’,

Feszülő izmaik’ nem mutogatják.

Nem üvöltik alá

A magasságból a vándor fejére:

Mindjárt reád szakadunk, nyomorult!

Hanem, ha jönne egyszer buja ember,

S taposná a zöldet fejük fölött,

S úgy hozná végzete,

Hogy egyszer félre lépne:

A magasságból lebucskázó teste

Ezeken a szemérmes szirteken

Véres rongyokba szaggatná magát.