A SZENT EMBER

By Mihály Vörösmarty

Vészek ellen

Szirtbe öltözött

Kis szigetben

Tengerzaj között

Egy virító völgykebel nyilik meg

A tavasznak és a szerelemnek.

De tavasznak, szerelemnek

Nem jut ember, mert csak egy van;

És neki már nem teremnek

A virágok e kis honban:

Ősz szakálla, mint a tél

Zöld tavaszba szőve,

Átvilágol, merre kél

A kies mezőbe.

Amit vár, nem földi jó;

Lelke túl jár a világon,

Ajkiról szent imaszó

Száll az égbe hálaszárnyon.

Élte hányszor volt veszélyben,

És családa,

És hazája!

Védelmezte a nagy isten.

S ő megérte, hogy körűle

Vére ifju koszorúja

Felzsendűle;

S a szabaddá lett hazát

Már nem dúlja

Ellenség és álbarát.

És a hála

Értök szálla

Évről-évre a nagy éghez

A nagy égnek istenéhez.

Itt az ősz, bár lelke gazdag,

Elfelejte már beszélni:

Ő imában tud csak élni,

És azontúl ajka hallgat.

És imája vad, kegyetlen;

Gondolatban tiszta, szent bár,

De szavakban isten ellen

Lázadást és pártütést zár:

Mintha benső érzemény,

S a hazudni termett szó,

Váltig meg nem egyezvén,

S mindenik bízván ügyébe’,

Mint makacs két osztozó,

Felvinnék a pert az égbe.

S szent imája,

Vad danája

Hangzott messze, hangzott ígyen:

„Légyen átkozott az isten!”

Csengve húll az ér a tóba s lenn

Partvirány közt függ a menny,

Változékony lenge kép,

Lomb közé zárt végtelenség,

Melyben hűvös napsugár ég,

S így is mely dicső, mi szép!

Fenn, a lombok sudarán

Ringadozva játszik a szél;

Könnyű, lengeteg nyomán

Halk, varázsos suttogás kél;

S a madárszó esti fuvolája

A vidéket álommal kinálja.

Ennyi báj közt, ennyi kéjben

Zeng a szent ember danája,

Fáradatlan mondja szája:

„Légyen átkozott az isten!”

És ha vész jön,

S a föld vérét, a nagy tengert,

Melyen szárnya tajtékot vert,

Az egekre feldobálja,

S mint itélet harsonája

Átüvölt a habmezőkön,

S a szigethon rejtekében

Mint farkas, mely kútba lépett,

Zsarnok, aki már nem véthet,

Megszorulva sír mérgében:

A szent férfi égre néz,

S hangosabban mint a vész,

Mint a tengerek nyögése,

Harsog hálakitörése;

Zengi folyton, csüggedetlen:

„Légyen átkozott az isten!”

Vész elől a szirtöbölbe

Útazók jövének.

És előttök megnyílt enyhe

A völgy rejtekének.

Ott az ősz szent, térden állva,

Kis kereszte mellett,

Súlyos átkot isten ellen

Hőn imádva zengett.

Bámulattal körbe fogják,

S hallva, mely imát szól:

Jobban mint a fergetegtől,

Félnek az imától.

Csak Gerő, a jámbor püspök,

Nem csalódik benne,

Mert nem függ a szóbeszéden

Egyedül figyelme.

Ő ez eltévedt szavakban

Legbuzgóbb imát ért,

S oktatólag közbeszólal

Isten szent nevéért.

És az ősz, hogy embert szemlél,

Emberszózatot hall,

Szemre főre nézve hallgat

Boldog ámulattal.

S mintha lelkét föltalálná,

Szíve újra élne:

A megjobbított imára

Ébred szenvedélye.

S amint zengi; szóról szóra

Magasabb lesz kedve:

„Legyen áldott a nagy isten!”

Mondja lelkesedve.

S száraz arcán, napvilága

Mellett az örömnek,

Tiszta fényes gyöngyszemekben

Szent könyűk ömölnek.

Lassan, mint a bőszült ember

Indulatja,

Szűnik a vad tenger

Magas áradatja.

S oly sok élet s kincsszerek

Temetői;

Nyájasodni kezdenek

Arca mély redői.

S a hajós nép

Vígan fellép

Lenge hajlakára;

Eljutandók nemsokára,

Ahol a hon

Vár fiára,

S túl a csalfa tengeráron

Leng elébe

Szép határa

Tünde képe.

Mégis a szigettanyára

Vissza-visszanéznek.

S míg regélnek

Egyre másra,

Bámulattal a szent férfit,

Kit, mint vélték, őriz a hit,

Épen a hajóval szemben,

Futva látják s rémületben.

Ahol a part víz felé lejt,

S a tengerbe

Hosszu keskeny nyelvet ölt be,

Mintha versenyt futna széllel, habbal:

Ott szalad nagy sebbel-lobbal.

Most iszonnyal felsikolt a nép:

A remete a tengerre lép.

Őrültnek látszik vak merénye,

S hogy halált kér oly szilárd erénye.

S ím csodák csodája!

Elsimúl a hab dagálya;

S mint egy óriási szem

Bámulattól megmeredve,

Mintha jéggé fagyna nedve,

Áll a roppant vízelem.

S már a sík mélynek felette

Jár a puszta honnak szente,

S egy rövidke pillanatban

A födélen, a hajón van.

Ott rebegve

Hőn esengve

Mit kereshet, mit akarhat?

Mért tevé e vészes útat?

Visszakéri szívnyugalmát:

Elfelejté jobb imáját.

Bölcs Gerő e nagy csodára

Így szól a nép hallatára:

Embereknek hangzik a szó,

Isten szív után itél:

Aki hisz, szeret, remél,

Az jobbjához feljutandó.

Csalfa szívre, cifra szóra,

A szerencsés hazudóra

A világ hallgat bolondúl:

A magas menny meg nem indúl.

Téged isten

Jól megértett,

Életedben

Angyallá tett:

Mondd tovább is bátran szent imádat,

És ne rettegj semmi földi vádat.