A SZENT KÜSZÖB.

Fenn álla még a régi templom.

Szent ház ma, tán holnapra szent rom!

A ketté nyilt fal s puszta ablak

Zúgó szeleknek útat adnak;

És a tető a mennyezettel

Esőtől korhadt, senyvedett el.

Nehéz időkben épült a fal,

Nem csinnal, - gyorsan, éjjel, nappal,

Mert a nép szivszakadva vára

A zsoltár zendülő szavára:

»A te szentséges templomodban,

Hallgass meg én imádságomban!«

Az épitők aludni mentek...

De buzdul népe a jelennek,

S az ó helyén új templom épűl.

Nem látszik ott a régiségbűl

Csupán a vén, a szent küszöb még,

Helyéről amint félre lökték.

Az uj művet figyelve nézem:

Izlés, fenség, részben, egészen!

Könnyű tornya, a boltnak íve

Merész futásban összevíve,

Az oszloprend virágos fővel:

Csudálkozással köt le, tölt el.

Mégis lelkem fájdalmat érez...

Az ember nem méltó müvéhez!

Mert épit csak világi pompa,

Mig buzgalom s hit dölve romba.

Hol a felkent, lánglelkü Áron?

Hol a nyáj, mely utána járjon?

A szent küszöbhöz lépve gyorsan:

Ugy tetszik, a nyom most is ott van,

Hivő, igaz néptől tapodva;

Ugy tetszik, mintha ott ragyogna

A köny áldásos csepje, mellyet

A hála, vagy bűbánat ejtet.

Előttem állnak ifjak, vének...

Mint szent hullám zajdúl az ének;

Majd egyes hang szól tűzzel, bátran.

Majd kisérve buzgó imában;

És a nép ismét énekén csüng:

»Az isten a mi reménységünk!«

Szent kő! te rajtad légyen ujra

Istenhez a népeknek utja!

Legyen, mint volt, a ház szegényes,

S a szív erényben gazdag, fényes;

Legyen villámban, dördületben

A hit, mint szikla, rendületlen!