A szent magyar folyó

A magyar nap vígan süt az égen,

Csöndes álom szunnyad a vidéken.

Nyári áldás a boldog határban,

Tisza vize folydogál magában,

Tiszavirág kedve pillangója,

Ez a Tisza örömünk folyója.

Néha duhaj, fájó kedve támad,

Fölveti a mély, keserű bánat,

Ősi bú ez: féktelen és szittya,

Szíve vérét amely fölszakítja

S árvaságát világgá dalolja,

Ez a Tisza bánatunk folyója.

Szép a Rajna, Loreley folyója,

Német nagyság hű oltalmazója,

Szép a Szajna, Párizs tükrözője,

Méla Volga orosz bú szülője,

De míg bennünk lélek él és nóta,

Tisza lesz a magyarok folyója.

Ballagdáló, mint a magyar ember,

Aki nézi csöndes szerelemmel,

Örök áldást áraszt szerteszéjjel,

Ó de néha bilincseket tépdel

S úgy zúg, mint a forradalmi nóta,

Ez a Tisza Petőfi folyója!

Termő nyáron elmereng a tájon,

Körülnéz a kis magyar világon.

Harmonika szól fölötte halkan

Árvaságos, öreg magyar dallam.

Félig sírva, félig mosolyogva,

Ez a Tisza Tömörkény folyója.

Sziget táján oroszokra gondol,

Szerencs mellett kuruckodva tombol,

Szeged néki fájó, komoly emlék,

Zentán zengi magyarok győzelmét.

S déli végén hattyúként dalolva

Révbe hal a magyarok folyója.