A SZENT-MIHÁLYHEGYI REMETE.

Szigliget és Keszthely között,

Bele únván borába,

Melyet terem, a szőllőhegy

A Balaton tavába

Hosszú keskeny nyelvet tolt be;

Fél gombolyag képében,

Gömbölyűen domborodott

Hegyecske áll végében.

Tetején egy kápolnának

És remeték lakásának

Omladéka látszik még; -

Mohos, mesés régiség.

Ennek neve Szent-Mihályhegy.

A Pethő-ház tagjai

Lévén korább századokban

Keszthely birtokossai,

A kápolnát Pethő Mihály

Szerzé jámbor elmével,

És a sátánt tapodónak

Jelelé szent nevével.

A világtól menedéke

Volt néki a csendes béke,

Mely a sziget-halmon ott

Ritkán háboríttatott.

Sok évek lefolyta után

Mihály unokáinak

Egyike, nem örököse

Őse tulajdoninak,

Menyhárt: kemény s kevély nemes,

Másként dísze házának,

Nemzője két Pethő úrnak,

S a szép kegyes Lillának,

E magányt a szerelemnek,

Szív- és lélek-gyötrelemnek

Tevé szomor lakjává,

S végtére - sírhalmává!

Erdélyből, hol a hazának

Vitézkedett harczába’,

Pethő Menyhárt szerencsésen

Visszatére várába.

Megtért vele apródja is,

Bodor Imre, Pethőnek

A haláltól megmentője:

A már-már elveszőnek

Bodor termett oltalmára,

Mikor legott dárdájára

Venné őt egy török kar:

Bodor által halt a tar.

«Imrének, hív apródomnak

Köszönjétek éltemet!

(Így szól Menyhárt gyermekihez,)

Ő tartott meg engemet.

Megesmerem, Imre, hogy te

Ajándékod életem;

Mondsza! e nagy adósságom

Vissza miként fizetem? -

Válaszsz számos faluimból,

Vagy, ha tetszik, pusztáimból!

Néked adom egyiket:

Válaszd akármelyiket!»

Imre, néki bátorodván,

Vélvén, hogy a hálának

Érzésében felolvadt szív

A kevélység habjának

Dagályitól nem hajtatik,

Érdemének s becsének

Érzésében, - elkapatva

Lángjaitól szívének,

Lelkes, tüzes tekintettel,

Elszánt, bús nagy érezettel,

Melyet titkolt kebele, -

Menyhártnak így felele:

«Uram! azzal, hogy éltedet

Haláltól megmentettem,

Úgy mint nemes és apródod

Adósságom fizettem.

Egy pórszolgát illet a bér,

Ki jót s hasznot bérért tesz;

A nemes szív jutalmakat

Másképen ád, máskép vesz:

Egy falúd nem elég bére,

Hogy kifolyjon éltem vére;

De ha már adsz, hát úgy adj,

Hogy adósom ne maradj.»

«Királyomnak sem kívánok

Én adósa maradni;

Hát neked, kit meg nem sérthet,

Jutalmam elfogadni?

(Igy szól Menyhárt) Csak mondd ki hát,

Kedved miben tellenék?

Hogy adósod én maradjak,

Az hozzám nem illenék.

Mi lesz elég? - szabd ki magad;

Pethő semmit meg nem tagad;

Csak körödből ki ne hágj

S határodon túl ne vágj!»

«Most vagy soha! (kiált Bodor,

Ki kebelben, agyban ég;)

Most váljon el: menny vagy pokol,

Kárhozat vagy üdvesség!

Nemes vagyok, ámbár szegény,

Becsületes nemzetem.

Add én nékem leányodat!

Rég imádom, szeretem.

Lilla szívem kívánsága,

Lilla éltem boldogsága;

Szívednek ez irgalma

Legyen tettem jutalma!»

Lilla földre szegzi szemét;

Minden vére szívének

Fellövelvén arczájába,

Lángol hava képének;

De csakhamar visszaszalad

Oda, honnan jött, vére,

És sápadó halaványság

Terjed ijedt testére;

Mert fergeteg támadását

S legitt vészes lobbanását

Sejti atyja képében,

Ki már dúl-fúl mérgében.

Menyhárt úrnak ránczba vonúl

Az apródnak szavára

Homloka, mord harag-felleg

Terjed ábrázatjára;

Lélekzete bosszút fuvall,

Vonaglanak kezei;

S hol Imrére, hol Lillára

Villámlanak szemei;

És zordon felzúdulással

S bosszús neki-mordulással

Így csattan fel - nézése

Két élű tőr metszése -:

«Hah vakmerő! s hogy megtevéd,

A mi kötelességed,

Az házamat meggyalázni

Bátoríthat most téged?

Elveszett, merész bolond te!

Nyelvem majd elharapom.

Takarodj’! - vagy, ha csúfság ez?

Hát fejedre rácsapom.

Kérj s végy sorsod mértékével!

Vagy elégedj’ meg fényével

Általam nyert hírednek

S jelessé lett nevednek!»

Leányához fordúl Pethő,

S káromolja tüzesen,

Gyanítván, hogy Bodornak ő

Kezét adná szívesen.

«Gyalázatos! (úgymond) látom,

Olvashatom szemedben,

Mivé lennél, ha nem élnék

S gát nem volnék kedvedben.

Tudd meg: Dersfy vágy kezedre,

Ő méltó a te véredre;

Én reménynyel bíztattam

S vőmnek őt elfogadtam.»

«Esküszöm én égre, földre!

Hogy pártámból vagy senki,

(Igy szól Lilla tökéllettel)

Vagy csak Bodor veszen ki!

Portékaként nem hagyom én

Eladatni szívemet.

Ha terhedre vagyok, apám,

Vess klastromba engemet!»

Dúl-fúl Menyhárt szégyenében;

Mérget forral kebelében:

S bosszúját csak az tartja,

Hogy kezénél nincs kardja.

Imre, mintegy elégelvén

Boldogságát éltének,

Melyet szerez tökéllete

Lilla erős lelkének,

(Mert nagy enyhét leli benne

A szerelmes érzelem,

Ha bizonyos, hogy kedvese,

Ha övé nem, másé sem)

Haragja megszelídűlve,

És fájdalma megenyhűlve,

Imezt mondja Pethőnek,

A bosszút lehelőnek:

«Szűnjön, uram, büszke mérged!

Én tartám meg éltedet;

S tán megérdemeltem volna,

Hogy bal ítéletedet

Rám tekintve félre tegyed,

Mely máskép is hiú füst,

Mert az érdem jó mértéke

Nem az arany és ezüst:

Nézd! ha veszni engedélek,

Kegyelmedért nem kérnélek;

Hanem Lilla kebelén

Most mennyemet élném én.

De csak tartsd meg faluidat!

Miattam ne csorbúljon

Birtokod; se nemzetséged

Homályba ne borúljon.

Bocsásd meg, hogy szívem után

Itélvén meg szívedet,

Érzelmimmel egyezőnek

Tarthatám negédedet!

Élj sokáig és boldogúl!

S ha életem búmban megfúl:

Gazdagé a kedv és kény,

Örülj, hogy nem vagy szegény!

Téged, Lilla, kegyes jó szív!

Áldjon meg én Istenem!

Oh te! kinek szívét-lelkét

Megfognom és értenem,

Kit szeretnem és imádnom

Sorsomnak volt vonása!

Atyádnak ércz-keménysége

Szerelmemnek sírt ása;

Haljon meg hát! Élj boldogúl!

Felejts engem! Sírunkon túl

Lelkünk egymást felleli

S egymást bátran öleli.»

S oda borúl lábaihoz

A lankadó leánynak,

És egy néma csókot nyomván

Kezére a halványnak,

Kétségb’esve ki- s elrohan,

Felűl paripájára.

És elszágúld, épen mikor

A nap leszáll nyugtára.

Lilla kínos érzelminek

Ostromában testvérinek,

Kik ott állnak fúldokva,

Ájúlva dűl karjokba.

Éjfél után a paripa,

Mely Imrét elragadta

Kelet felé, de hová? azt

Senki meg nem mondhatta, -

Menyhárt úrnak udvarába

Meg’ visszatér nyerítve!

A ló mintegy habos vízbe

Látszik lenni merítve;

Forr és gőzölg, mert vére ég;

Nyereg s minden szerszám rajt még,

Csak lovagja nem űl rajt’!

Hajh! s ez okoz legtöbb bajt.

«Hová vitte a jó ifjat

Szívének nagy fájdalma?

Talán csak a Balatonban

Van már örök nyugalma!»

Így tünődött a vár népe,

A ki Bodort szerette;

Így még maga Menyhárt úr is,

Ki most mélyen érzette,

Hogy éltének megmentője

S leányának szeretője,

Ki bár szegény, de nemes,

Jobb sorsra volt érdemes.

Az embernek szerencséje

Egy percztől függ gyakorta.

Egy percz amazt égbe kapta,

Emezt porba tiporta:

S az örökkévalóságnak

Hatalmában néha nincs

Több pillanat már, mely által

Megtérhet a veszett kincs.

A sors, mivel Bodor siet,

S Pethő késik, mely hiányt vet!

Mely búbánat-örvényt nyit!

S mily szerencse vész el itt!

Száz embert is lóra ültet

Pethő, hogy kinyomozzák,

S akárhogyan, éve-halva

Bodort néki meghozzák.

Ha él, tehát Isten neki! -

Lilla légyen jutalma,

Kit másképen úgyis megöl

Szíve makacs fájdalma,

Ha nem, a mit inkább kíván,

S a mire ő mindent rá szán:

Temetése pompája

Legyen kevély hálája.

De csak kevés nyomát lelék

A kétségbe-esettnek;

Tűrhetetlen fájdalmában

Balatonba veszettnek

Gyanította egész világ;

S nem ok nélkül: mert lova

Nyoma szerint, Bodor előbb

Csavarogván tétova,

A Balaton híg partjában

Vész folytatás a nyomában;

S a vizből ki s vissza ott

Könnyebb lónyom láttatott.

Egyik cseléd Szent-Mihályt is

Szorgosan kinyomozá;

De onnan is Pethő úrnak

Ez is csak e hírt hozá:

«Épen akkor temeté el

Egy barát a remetét,

Ki ott ötven évig látta

A nap nyugtát s keletét.

A hol előbb beavatott

Egy tanítványt, s ez lesz most ott

Remete a szent helyen.

Négy halász volt még jelen.»

Minden újabb hír üresb lőn

S nagyobb bizonytalanság;

S Menyhárt úrnak komorsága

Már a legfőbb pontra hág.

Szégyenlé önmaga előtt

Éltének ily váltságát;

Félt, a világ megátkozza

Undok hálátlanságát;

Mert bár nagy volt büszkesége,

Szint oly nagy volt nemessége;

S e kettőnek sérelme

Keblének mord gyötrelme.

Mint a tavasz szép virága

Fogy ékében, éltében,

Féreg ülvén, rágván, hízván

Titkon tömött keblében:

Úgy Menyhártnak szép leánya

Néma búban hervadoz;

Boldog, mikor nagy fájdalma

Néha könyre olvadoz.

Oda minden reménysége!

Szívének nagy vesztesége

Életét kiapasztja,

S őtet öszvefonnyasztja.

Komor szemmel nézi Menyhárt,

Büszkeségének súlya

Miként nyomja szép leányát,

S a bú szegényt mint dúlja;

S néha úgy felkiált vádja

Lelkiesméretének,

Hogy csak alig titkolhatja

Lágyulását szívének.

A büszkeség tartóztatja:

Bodort titkon nyomoztatja

Mindenütt, mindúntalan,

De mindenkor hasztalan.

«Szűnj meg, apám, őt keresni!

(Sohajt Lilla) hasztalan!

A nemes szív énnekem már

Mindörökre oda van!

A mit egyszer oly sértőleg

Tagadhatál meg tőle,

Ha elvenné, - sokat én sem

Tarthatnék már felőle.

Van a szívnek oly érzelme,

Melynek kedvesb a gyötrelme,

Mintsem hogy ő koldúljon

Azért, hogy boldogúljon.»

Igy folyának napok, hetek,

Hónapok és végtére

Két tél, két nyár; de Bodornak

Nem kaphattak hírére.

Lassanként már felejteni

Kezdték az elveszettet;

Csak Lilla nem a szív minden

Ütésével érzettet.

Csüggő feje és szemei,

Fogyó, tünő kellemei

És keserű könnyei

Mély emléknek jelei.

Megjelentek Dersfy s mások.

Mind nőszők, kik Lillának

Kezére, vagy tulajdonkép

Jószágára vágyának;

De a nagy szív híve maradt

Bodornak s önmagának,

S mindenkor csak azt felelte

Szívét kémlő atyjának:

«Esküszöm én Istenemre

És kínlódó kebelemre!

Hogy pártámból már senki,

Csak a halál veszen ki.»

Eljött az ősz; akkor Dorka,

Szolgáló az udvarban,

Rokka mellett ezt beszélé

Szó- és dologzavarban:

«Apám régi halász immár

A Balaton vizében;

Ő is gyakran visz egy süllőt,

De csak Isten nevében,

Szent Mihálynak bús hegyére,

A remete tűzhelyére.

Az elhunyt vén remete

Megköszöné s nevete.

A mostani jó szót sem ád,

Pedig, mondják, fiatal;

Mintha nem is ennék, innék,

Sovány s halvány, mint a fal.

Csak bujdosik; s minden fának

Jelt metélget kérgébe;

Minden jelre más imádság

Juthat, mondják, eszébe.

Mikor kérdi, mint van az úr?

Szeme szinte keresztül szúr.

Ha leányát kérdezi,

Szemét földre szegezi.

Hanem mikor énekének

Keserves bús hangjai

Csendes éjjel zengedeznek,

Haja minden szálai

Felborzadnak (úgymond apám)

Annak, a ki hallgatja:

Hogy az esze majd megbomlik,

Belsejét úgy szaggatja.

A nagypéntek keservei

Lehetnek bús énekei.

De most, már majd egy hete,

Elnémult a remete.»

«Ő az! ő az!» kiált Lilla,

Köny forrván fel szemébe,

Hogy Dorkának e beszéde

Eljut vala fülébe.

S mikor épen gondolkodnék,

Mit tegyen, mit ne tegyen?

S szeme kínos érezettel

Csüggne Szent-Mihályhegyen:

Íme! belép ősz hajával

Az apát és bús arczával

Imezt mondja Lillának,

Kedves tanítványának:

«Béke néked, boldogtalan!

A bút te rég esmervén,

S én is téged s erős lelked,

Hozzád bizton szólok én:

Szent-Mihályon voltam tegnap,

A kápolnát s remetét

Látogatni s megtartani

A betegnek életét:

(Egy a sorstól eltapodott

Szív volt az új remete ott!)

De már halva leltem őt,

A búban rég sínlődőt!

Egy vén tölgy mohos tövében,

Arczczal erre fordúlva

Űlve halt meg, feje kínos

Mellére lekonyúlva.

Több napokig kelle néki

Immár halva ülni ott,

Mert felette néhány holló

Igen bátran károgott.

Kedves helyén ásattam sírt,

Szemem annyit régen nem sírt,

Mint mikor eltemettem:

Szántam őt, mert szerettem.»

«Ne tartózkodj’ (mond a bús szűz)

A holtat megnevezni!

Imre az, a kiről beszélsz!»

És elkezdvén könnyezni,

Megerednek síralminak

Elrekedett árjai.

Az ősz némán inti, hogy az,

S tovább ezek szavai:

«Bele vésvén fakérgekbe,

S kisohajtván énekekbe

Szíve kínos érzetét,

Kilehelte életét!»

«Vidd meg e hírt, s mondd apámnak,

(Úgymond Lilla) ne féljen

Tovább már, hogy Bodor Imre

Velem gyűrűt cseréljen!»

«Vigasztaljon (mond a bús ősz)

Ama boldogító hit,

Hogy több öröm lesz jutalmad,

Mint a mennyit veszthetsz itt,

Szívének - mintegy fedele, -

Feküdt keblén e levele.»

S néki adván Lillának,

Sírva indul útjának.

«Te! szerelmem lángjainak

Boldogtalan kedvese!

Keblem fanyar kínjainak

Tovább ne légy részese.

A mi bennem élet vala,

Neked, veled, benned élt;

De mind ez most oda hala;

Nézz éltednek vígabb czélt

Áldjon Isten szerelmedért!

Egy kínja száz életet ért.

A föld nyelvén hívedet,

Nyugtasd meg már lelkedet!»

Imrének e levél fekvék

Már kiégett kebelén,

Mint egy forgács, mely holt szén már

Az elaludt tűz helyén.

«A te szíved elhamvadott!

Az enyém még most is ég!

(Sohajt Lilla) de megszán majd

A földnél jobb s kegyesb ég.

Jobb az előbb az utóbbnál

Annak, ki már fogytában áll

Szívének láng-árjában,

Élte húnyó hamvában.»

Menyhárt úr megtartá szavát:

A holtat felásatá,

És hat lovon Szent-Mihályról

Őt Keszthelyre hozatá.

S Bodor Imre most számtalan

Szövétnek gyászlángjában

Téteték le nagy pompával

A keszthelyi kriptában.

Az életét megmentőnek,

A leányát szeretőnek

Temetési pompája

Pethő kevély hálája.

Az ablakról nézte Lilla

A temetés pompáját;

Szemét odameresztette,

El sem vonván arczáját.

Eltünvén az szeme elől,

Miben mintegy kedve telt,

A bús legott ágynak esett,

Melyből soha fel nem kelt.

Azt üzente ő atyjának:

Tartsa nyiltan a kriptának

Ajtaját még számára,

Bele száll nem sokára.

S úgy lőn: el sem felejté még

A nép a történetet,

Hogy megújúlt az, s Lilla is

Imre mellé tétetett. -

Komor bánat ülé holtig

Menyhárt büszke arczáját:

Mosolygásra öröm soha

Nem vonítá el száját. -

S kik még élve lángolának,

S elszakasztva kínlódának,

Egymás mellett fekszenek,

Mikor már nem érzenek.