A szenvedő

Elmém veszélyes andalgásiból

Magamba térvén, s zárhelyem

Ezernyi könyveimmel áztatott

Porába hajtván térdemet,

Némán imádva tisztelem

Mennyei nagy felségedet!

Leborulva csudálom

Megfoghatatlan bölcs tetszésedet!

Mert látom, érzem, hogy tilos felérni:

“Honnan, s miért van ennyi rossz?

Mért szenved így a jámbor erkölcs?

S mért győzedelmes a gonosz?”

S hozzád emelvén újolag

Lánctól törődött két kezem,

S nedves homályban lábbogó,

Halálra vált, bús képemet,

Elődbe terjesztem - ne vesd meg, ó Uram! -

Elődbe terjesztem szokott kérésemet,

Halld meg keserve tengerének mélyiből

Hozzád kiáltó lelkemet!

Tekints le rám! Atyai kegyelmed fényiből

Bocsásd fejemre csak egy súgárodat!

Ne hagyd el, ó Irgalmazó!

Ne hagyd el alkotmányodat.

Ne hagyj el engem,

Ó én Teremtőm! én Atyám! Oltalmazóm!

Én egy Uram!

Egy Istenem!

Úgy van; megint köny nedvesíti képemet!

Megint megáradott

Szívemnek elszikkadt ere!

Megszánta már, megszánta bágyadt lelkemet

Az Úr kegyelme; s irgalom-pálcája íme

A kősziklából bő vizet vere!

Oszoljatok,

Szívemnek öldöklő fájdalmai!

Szakadjatok,

Ti nem remélt örömömnek édes árjai!

Szakadjatok; s a szenvedők kegyes

Vígasztalójának hálákat adjatok!

Zengd, halhatatlan lélek,

Zengd Alkotód dicséretét!

Serkenj, te bús, te gyászos elme,

Serkenj fel, és vígadva hagyd el ezt

A síralom helyének durva rejtekét!

(Nem tiltja szárnyaid szabad repűletét,

Nem tiltja senki meg neked.)

Repülj fel régi hazád boldog határihoz,

Túl a setétlő fellegek útjain

A halhatatlanok dicső hajlékihoz!

Úgy zengjed, úgy hirdesd

Örvendező víg éneked

Legszebb s legérezettebb hangjain:

Mely jó az Úr! s mi nagy

Az Ő kegyelme

A földnek elhagyott lakossihoz!

Serkenjetek fel tí is,

S jertek ma mindnyájan,

Ti lelkes és lelketlen állatok!

Jertek, s örök vígasztalómnak

Most énvelem forró hálákat adjatok!

Derülj ki, nap!... Vídulva zúgj,

Te gyászos ősz komor szele!

Völgynek sebes folyója, zúgj!

Partok, zuhogjatok vele!

Ti halmok! erdők! égbe-nyúlt

Szálas fenyők! harsogva döngjetek!

Kőszikla-bércek! béborult

Havas tetők! bömbölve rengjetek!

Ti is, kiket szívem nyögésitől

Hangozni megszoktattalak,

Kínos keserveimnek gőzitől

Elnedvesült bús kőfalak!

Jertek, s magasztaló dicséretimre most

Új hangokon felelve zengjetek!

De mit cselekszem?

Ah! mit cselekszem, így unszolván títeket?

Mire kérem én

A tí segedelmeteket?

Mit, mit tehettek tí,

Ó értelem nélkül szűkölködő,

Érezni nem tudó,

Lelketlen állatok?

Mik vagytok tí,

Hogy énvelem hálákat adjatok?

Hogy az Úrnak énvelem

Illő dicséretet mondhassatok?

És ki vagyok én! hogy Tégedet

Méltán dicsérjelek?

Hogy Tégedet, Mindenható!

Dicsérni merjelek?

Én, por! veszendő féreg! és dicsérjem a Te

Nevezhetetlen,

Gondolhatatlan,

Isteni-nagy felségedet?

Én, Téged! ó Te, aki vagy!

Téged, ki mindenkor valál!

És lenni fogsz

Szünetlenűl!

Borulj homályaidba, gyarló, véges elme!

Némulva áldjad,

Némulva rettegd és imádjad

Az Örökkévalót!

Hogy el ne vessz merész repűletidben!

Hogy el ne hagyjon illy örvényeidben!

Bár véghetetlen! ámbár isteni

Az ő kegyelme!