A SZÉP ÉS A JÓ

Veszett idő! veszett erkölcs! veszett poesis!

Nem kell nekem, ha mérget hoz, a lépes méz is.

Egy a szép s jó, egy a rosz s rút, mond a morál,

Pedig hamis ügy mellett az nem perorál.

Hiába szól őellene az új aesthesis,

Csal a ravasz, bolondnak jó még a fapéz is;

Őrizkedjél ettől, keresztyén olvasó!

És ahol maszlagot hint ez, ne mulass, óh!

A rossz madár a szentet is bépiszkolja;

Ha vétek is, elég hogy szép, ezt gondolja.

Am nézd a piktort, mint festé itt ezt az angyalt;

Tudom, ezért Lucifernél sok szurkot falt.

Térde felett, ugyan festve vagyon a gomb,

De félrecsúszott a lepel, s csupasz a comb.

S ím Eszter asszony a szemmel, nézd, még azt is látatja,

Amit nagy gonddal eltakart szemérmes patyolatja.

A piktor szép emlőt akart és szép combot látatni,

Mintha el nem kellett volna a képen takartatni.

És mintha, ahol ők vannak, nem volna váll és csizma!

Ah ennyi rosszat szűl az Aesthesis s a Schizma!

Mely vétkeket tanítgat a nézőknek a theátrum,

Arról jobb nem is szóllani, mert az mind crimen atrum.

Nem volt ez így míg szóllhatott a Molnár Albert,

Ki sok országot látott és igen sok tengert!

De még akkor tisztelte a nép a Morált,

S az Aesthesis a rossz mellett nem perorált.

Még akkor minden azt hitte, hogy szép a jó;

Most megforditák, Keresztyén hív olvasó!

Nem kell, nem kell, ha mérget hoz, a lépes méz is!

Veszett idő! veszett erkölcs! s te mételyünk, oh átkozott Aesthézis!